Családmorzsák

Postamúzeum, Benczúr-kert, Apa munkahelye

Ez még a pénteki napunk volt, ráadásul az egész hét után kicsit megfáradtak voltunk. Eredetileg Apa munkahelyére igyekeztünk aznap, ami már egy ideje Toma kívánságlistáján szerepel, de náluk verseny volt azon a pénteken, évente egyszer szokott lenni ilyen házi kupa megrendezve, úgyhogy a délután 2 óra, amikor egy sima munkanap mentünk volna pénteken, az átcsúszott 4 körülire. Már korábban nézegettem, hogy mit is csináljunk, ha bebumlizunk a környékre, mert persze jó sok minden lehetséges a Dózsa György úthoz közel. Eleve ott van a közelben az Állatkert, de mivel lehet, hogy nyaralás alatt a veszprémibe is megyünk (ott valószínűleg többet jártunk, mint a budapestiben 🙂 ), gondoltam akkor inkább valami mást csinálunk. Mivel most nyitott meg nemrég a Benczúr-kert, és a közelben van, gondoltam ki nem hagyjuk, aztán amikor nézegettem a telómon, hogy mi van még arra, szembejött szinte a kert mellett a Postamúzeum, amit egyszer régen feljegyeztem a képzeletbeli listámra, mert sok jót hallottam és olvastam róla, gondoltam valamikor kipróbálhatnánk (hát, így utólag az a múzeum főnyeremény egy ekkora gyereknek).

Késő délelőtt útra keltünk, szinte közlekedős nap is lehetett volna, mert annyit mentünk a nap végére mindenféle járművel. A 2-es villamossal a Vigadó téren szálltunk le, ami Toma egyik kedvence, imádja ott a szökőkutat, most is kiélveztük persze, ráadásul közben végig élvezhettük a hétvégi Red Bull Air Race-re gyakoroló kisrepülők látványát, ott gyakoroltak, pörögtek, köröztek felettünk, felért egy előfutammal, úgyhogy egy időre le is ragadtunk ott, ilyen a dupla élvezet, szökőkút légi bemutatóval 🙂 :

Aztán jött a Kisföldalatti, Tomának a kedvence, ő régi metrónak hívja, nagyon szereti. Már majdnem a múzeum előtt bement egy fülkés telefonba, emlékszem reménykedtem, hogy valami hasonló lesz a múzeumban is (nem is számítottam rá, hogy ebből a szempontból is kánaán van ott 🙂 ), mert mint máskor, most is, alig lehetett onnan elráncigálni Legkisebbünket 🙂 . A Postamúzem pedig egy igazi gyöngyszem, hihetetlenül interaktív, gyerekbarát, nem is számítottam rá, hogy ennyire jó lesz, csak annyit mondok, hogy Tomát alig lehetett onnan elcipelni. Nem is gondoltam volna elsőre, hogy egy postáról szóló kiállítóhely ennyire érdekes lehet, de ilyen múzeumban még tényleg nem jártunk, ami ennyire megfogta volna Legkisebbünket és ennyire gyerekközpontú lett volna, mert ott szinte mindent meg lehet fogni, ki lehet próbálni.

Aki vezetett minket, egy idősebb hölgy, nagyon kedves és türelmes volt, mindent megmutatott és készséges volt abban is, hogy bármit újrapróbáljanak, akár négyszer is 🙂 … Az első és fő kedvenc az az első teremben kiállított mai elektromos postásautó, amibe bele lehetett ülni, vezetni, na itt majdnem dugába dőlt a további körút, ugyanis nagy nehezen indultunk csak onnan tovább 🙂 .

Aztán régi, tantusszal működő telefont próbálgattunk, ami egy másikon kicsengett, ezt százhússzor újra kellett hívni 🙂 , a másikon hol a múzeumos hölgy, hol én vettem fel a kagylót és persze beszélgettünk.

Aztán mentünk tovább, értékes küldeményeket szállító régi ládát szemléltünk és zárt le Legkisebbünk lakattal,

majd egy szép régi postáspulton lehetett régi csomagokat szemlélni, hogy mit szállítottak, volt egy kosár, kitömött tyúkkal és hasonlók 🙂 .

Majd a régi csőposta következett, a vezetőnk feladta a kis hengert a pulton, átmentünk egy másik helyiségbe, ahová megérkezett, Toma pedig visszaküldhette, ugyancsak csőpostával.

Aztán jöttek a másik nagy kedvencek, a telex gép, amivel írtunk, még Legkisebbünk is 🙂 , ugyanis kettő volt belőle, így oda-vissza pötyögtünk egymásnak 🙂 ,

na meg a régi telefonközpont, amivel kapcsolhattunk is,

hát itt is rengeteg idő elment, ugyancsak sokat beszéltünk, csörögtünk egymásnak, és még minderre ráadásként mesét is hallgathatott Toma telefonon, azt hiszem a Nagypapa papagáját választotta 🙂 .

Tulajdonképpen rajtunk kívül egy idősebb házaspár volt még a múzeumban, mint kiderült Amerikában élnek, évente hazajönnek nyáron látogatóba. A férfi nagyon jópofa volt, nagypapa korú, de irtó jó kedélyű, például amikor egyszer csörgettük Tomának a telefont váratlanul ő vette fel és beleszólt, hogy ne zavarják, mert alszik 🙂 . Hát, ezen Legkisebbünk kidőlve nevetett, jókat bohóckodtak így, együtt beültek még az elektromos autóba is,

igazán szerencsés időpontban mentünk, mert még a társaság is remek volt 🙂 !

A hátralévő idő, amit a múzeumban töltöttünk, azzal ment el, hogy többször visszatértünk a telexhez, a telefonközponthoz, a tantuszos telefonhoz és az elektromos autóhoz 🙂 .

Közben persze a múzeumos hölggyel is beszélgettünk, miután távolról ide szakadt partnereink már továbbálltak. Bődült nehezen jöttünk el, és csak úgy, hogy megígértem Tomának, hogy visszamegyünk még máskor is 🙂 . Nagyon elment az idő, de gondoltam még szűken számolva belefér a Benczúr-kert is a napunkba, amihez elég volt a múzeumtól pár percnyi séta. Ez az új játszótér is szuper, minden nagyszerű benne, a hely is, ahol van árnyékos, az egész gyönyörű, tele apró édes kis részletekkel, például a kerítésen

és nagyon jó kis játékok vannak ott. Bölcsen gondoltam, hogy előbb a múzeumba megyünk, mert Legkisebbünk annyira belelendült a játékba, hogy meztelen lábbal rohangált a homokba, kavicson és mindenhol, hosszú ideig csak tisztítgattam mielőtt elindultunk, hogy szalonképes legyen a járműveken 🙂 . 

Aztán irányba állítottuk magunkat, az eredeti úticélra, amiért elindultunk, a Családfő munkahelye elé vettük az irányt. Ami külön kívánsága volt már Tomának egy ideje, nagyon kíváncsi volt rá, hol dolgozik Apa, az irodájára meg főleg! A Családfő is repesve várt már minket, belefásulva a pénteki túlórába, mert ugyan a versenyek miatt tovább kellett maradnia aznap, de ennyire azért nem… Így külön öröm volt, hogy én addigra kezdtem szétcsúszni egy kicsit és persze, hogy ilyenkor tévelyegtem 🙂 , ugyanis villamosra szálltunk és a jól ismert, egyszerű járaton, aminek a sínek közötti peronján állva elég egyszerű eldönteni, hogy melyik a jó irány, na ott sikerült az ellenkező irányba mennem, kétszer is 🙂 ! Először pusztán figyelmetlenségnek gondoltam, de amikor leszálltunk a villamosról megvárni a következőt, ami az ellentétes irányba visz, és felhívtam a Családfőt, hogy tartson ki, mert órák kérdése és ott leszünk nála 🙂 , na akkor megint sikerült a rossz irányba elindulni. Ráadásul több megálló kellett ahhoz, hogy észrevegyem, hogy inkább távolodunk, mint közelednénk a célhoz 🙂 , de amikor rájöttem eléggé nevethetnékem támadt, bár nem kezdtem el a térdemet csapkodva hahotázni, Tomára való tekintettel, akinek be kellett még adni, hogy megint leszállunk, és a másik irányba visszamegyünk, de egyébként minden oké anyával 🙂 … Aztán amikor végre letett minket a villamos a Dózsa György úton, akkor is két irányba lehet elindulni az úton, persze, hogy nem jó felé mentünk, na itt már éreztem, hogy nem őszülök, hanem lehet, hogy szőkülök 🙂 , és már hangosan nevettem magamon 🙂 . Legkisebbünk ekkor már rezignáltan gyalogolva annyit mondott csak, hogy soha nem fogunk odaérni Apához 🙂 … Bár, hogy mélyebb nyomot hagyott benne az eset, az onnan derült ki, hogy nem is másnap, hanem vasárnap azzal jött le reggel, hogy azt álmodta megtaláltuk Apa munkahelyét 🙂 …

Na, de a lényeg, hogy tényleg odaértünk és még a versenyt is láttuk egy picit,

majd felmentünk az irodába, Toma jól megnézett és kipróbált mindent, legfőképp a Családfő székét és helyét,

aztán az én legnagyobb örömömre is, kocsival hazaindultunk 🙂 … Nem gondoltam, hogy ilyen sűrűre sikeredik a nap, de nagyon jól éreztük magunkat, és azt hiszem mindhárom helyszínre visszatérünk még 🙂 !

Kommentek


Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:

| Regisztráció


Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!