Felrázó…

…amikor a legkisebb uzsonnájával, a nagyfiú iskolai pótlásával és kisebb fülfájásával kavargó gondolatokkal a fejedben, elindulsz a kapucsengő hangjára az ajtó felé. A kora esti szürkületben csak a sziluettjét látod a férfinak a kapunál, aki érezhetően bejáratott hivatalos hangján tájékoztat, hogy ajánlott levelet hozott. Nagy nehezen magadra kapsz egy kabátot, cipőt húzol és kicsit kelletlenül indulsz a kapu felé, ahol nem a megszokott postás fogad. Az aláírások halmazában való kis figyelmetlenségedet derűs, elnéző nyugalommal fogadja és mentegetőzésedre, miképpen este van már, hozzáteszi, hogy mára ő is befejezi a munkát, különben is, már várják a kórházban. Viccelődsz egy picit, mivel biztos nem neki van jelenése ott, erre csendesen csak annyit mond, hogy a lányához megy, aki az intenzív osztályon fekszik, két oldalú tüdőgyulladással… Egy pillanatra nem tudsz mit válaszolni, de gyorsan összeszeded magadat és kívülről hallod, ahogy valami nyugtatásnak szánt biztatás félét motyogsz. Erre sajnos az is kiderül, hogy az elmondottaknál is rosszabb a helyzet, azt nem mondja miért, te pedig nem kérdezed… Minden jót kívánsz nekik, elköszöntök. A visszafelé vezető pár lépést, felszabadultan, energiától feltöltődve teszed meg, közben örülsz és hálát adsz a bent lévőkért…