Télen, főleg január, februárban olyan elképzelhetetlennek tűnik, hogy a jó időben minden mozgalmasabb, társaságibb lesz… Pedig egyértelmű, hogy mindenki többet van a kertben és többen vannak az utcán is :)… Mégis, mindig rácsodálkozom erre – főleg amióta újból kisgyerekes lettem – ilyenkor pedig nagyon furcsa, hogy kb. egy hónapja miért volt olyan tetszhalott minden.
Na, de azért arra, hogy igencsak elcsúszott, délbe belelógó sétánkon, ahol a hagyományokkal szakítva ráadásul elmentünk megnézni a buszt és a ligetes részbe sétálni egy picit, na szóval ott nem gondoltam volna, hogy egy sima csütörtök délelőtt Mátéba és osztályába botlunk :)… (Ezért (is) jó, hogy közel van az iskola) Még egy picit vicces is volt, ahogy Tomát próbáltam haladásra bírni, mondtam neki, hogy nézd mennyi gyerek jön ott a távolban, menjünk közelebb nézzük meg őket :)… Aztán ahogy közeledtünk, leesett a két fillér, hogy Mátéék azok, jöttek kinti tornaórát tartani (vagyis futni) a Duna-parton, mert náluk útfelbontás van az iskola körül.
Máté, Toma, sőt a többi gyerek is nagyon örült a találkozásnak, az osztálytársak persze elsősorban Tomának :), aztán amikor lefutották a sok körüket, jutott egy kis idő lazítani is. Toma folyamatosan Mátéval volt, édesek voltak, ahogy fogták egymás kezét, együtt felmentek a dombra, meg persze az elmaradhatatlan barátok is ott voltak velük, le-föl járkáltak, hol kettesben, hol hármasban, valakivel kiegészülve, aki fogta Toma másik kezét… 🙂
Mi közben beszélgethettünk Erikával, szóval nagyon jó volt, sokkal jobb, mint akármelyik hétköznapi sétánk, egészen addig, amíg el nem indult Máté a többiekkel vissza az iskolába… Innentől volt nagy elkeseredés, sírás-rívás, sőt, zokogás, Toma a tesóját akarta vissza, de most rögtön, lehetőleg azonnal…!!! Eközben Máténak a távolodó háta látszott csak :), és persze hiába mondtam én, hogy nemsokára jön haza a bátyó (kb. 1,5 óra múlva, de persze ez semmit nem mond egy kétévesnek) Toma vigasztalhatatlan volt…
Mivel dél is elmúlt már, felhívtam Apucinkat, aki milyen jó, hogy most már hetek óta otthonról dolgozik (minden rosszban van valami jó 🙂 ), hogy jöjjön értünk kocsival, mert amire így hazaértünk volna, a 15 perces út szerintem órákig tartott volna. Így, hogy Toma még “vezethetett” is hazafelé a szörnyű megrázkódtatás elmúlni látszott, és folytatódott minden a megszokottak szerint :).
De kérdem én, mikor van ilyesmi egy sima téli hétköznapon? Ugye, hogy soha… 🙂
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: