Egész nap úton voltunk pénteken és annak ellenére, hogy nekem sosem könnyű leutazni anyukám sírjához – bár ez alatt a hosszú, 25 év alatt megtanultam a hiányával élni – nagyon jól telt a napunk… A titka abban rejlett, hogy egy kicsit kirándultunk közben, elsősorban a gyerekek miatt, de nekünk és főleg nekem, jó volt más élménnyel is kitölteni a napunkat.
Jó későn indultunk el, nem tudom miért van ez így, de akárhogy készülök előre, valahogy mindig elcsúszunk az idővel. Ráadásul útközben a temetőnél is meg kellett állnunk, gondoltam én, hogy csak pár percre, mert egy kész koszorút megveszek. Csak az volt a bibi, hogy nem voltak készen koszorúk, tekintettel a hosszú hétvégére, mivel úgy sincs temetés… Így aztán csináltattam egyet gyorsan ott helyben, egy tündéri aranyos nővel, akirők kiderült, hogy imádja a dunántúlt, de elsősorban Kőszeget és Sárvárt. Amikor megtudta, hogy Sárvár közelébe megyünk, egyből mesélni kezdett az életéről, de nagyon kedvesen és érdekesen. Nem mellesleg egy gyönyörű virágkompozíciót készített közben, tele azokkal a virágokkal amit magam választottam, szép pasztell színekben pompázott a mű, csupa fehérrel és bézzsel volt tele, szóval gyönyörű lett.
Jó későn értünk Veszprémbe is, ahol Kati mama csatlakozott hozzánk. A drága legkisebbünk óriásokat pislogott, de nem volt hajlandó addig aludni, Mátéval pedig nagy nehezen átvettük a maradék angol szavakat, amire mama is beült hozzánk. Az úton persze mindenféléről beszélgettünk, a gyerekek feldobódtak az útitársunktól 🙂 . Egy idő után, viszont nagy csendre lettünk figyelmesek Toma részéről, aki édesen elaludt, persze pont akkor, amikor majdnem megérkeztünk 🙂 … Ezért felbujtottam a többieket, hogy tegyünk egy kitérőt a Szajki-tavakhoz, ami mondhatom gyönyörű és Simonyihoz is közel van.
A szemerkélő eső miatt nem szálltunk ki a kocsiból, és bár nagyon sok tó alkotja a tórendszert, mi most csak a strandként használt területet néztük meg, na meg egy picit a környező erdőket, de biztos, hogy vissza kell még oda mennünk:
Közben az felhők inkább csak gyülekeztek, az eső is egyre erősebb volt, olyannyira, hogy pár kilométernyire lehettünk a falunktól, amikor jégeső kezdett kopogni az ablakokon… Így aztán módosult az útitervünk, ami már amúgy is érett, ugyanis mindenki, de legfőképp a gyerekek éhesek voltak, így felcseréltük a sorrendet, először mentünk Sitkére ebédelni és utána a sírokhoz. Időközben felébredt Toma is – úgy a jégeső tájékán – így amikor bekanyarodtunk a Kastélyszállóhoz, nem volt meglepve, hogy bebugyolálva kiszedtem a kocsiból és beszaladtunk az előtérbe.
Sitkén már visszatérő vendégek vagyunk, nem úgy, hogy személyes a kapcsolat az ott dolgozókkal, de mivel pár kilóméterre van Nagysimonyitól, már Máté 3-4 éves kora körül kitapasztaltuk, hogy jó ott nekünk szusszanni egyet, szép a környék, a kastély maga, a kert pedig szuper egy picinek, főleg, hogy még állatokat is nézegethet… Leültünk szépen egy asztalhoz, de csak ültünk volna, mert mindig megállapítom, hogy egy 3 év körüli gyerkőccel lehet, hogy felesleges éttermezni 🙂 … Szóval eljutottunk a rendelésig, de Toma folyamatosan jött-ment, a legtöbbször pedig én kísérgettem 🙂 . Volt mindenféle: átmentünk a szomszéd terembe, a folyosókon bóklásztunk, mindezt sokszor 🙂 …
Aztán mivel elállt az eső, kimentünk a kertbe Apucinkkal és Tomával mi hárman, a többiek várták az ebédet. Hátra mentünk a madarakhoz, ahol tyúkok voltak főleg, de pulykákat is nézegethettünk, Tomának nagyon tetszettek, főleg a pulykát kezdte utánozni 🙂 , nem sokkal arrébb pedig bárányokat és a kicsinyeiket láttuk, mondanom se kell, nagy volt az öröm…
A legjobb az egész kertben viszont egy régi postakocsi volt, amire fel is szálltunk, Toma örömére 🙂 .
A kastélykert szerintem gyönyörű, kész felüdülés ott 1-2 óra is:
Azért lassacskán csak visszamentünk az étterembe, megérkezett az ételünk is, így jól megebédeltünk.
A végén Mamával kimentünk újra a gyerekekkel a kertbe, és amit nem gondoltam volna, Máté is imádta a kiszuperált postakocsit, jókat szórakoztak benne Tomával, na meg Katkat kicsit rásegített erre a rablópandúr szerepében 🙂 …
Amikor mindenki kiörömködte magát, átgurultunk Simonyiba, mert tényleg csak pár km-re van a két falu egymástól. Egy picit mindig olyan mintha hazamennénk, gondolom a 8 éves koromig papánál és mamánál töltött nyarak, na és az első 3 évem velük/közöttük teszi ezt kitörölhetetlenül… Leszedtük a téli koszorút ami még fent volt, kiraktuk amit hoztunk, kicsit rendezkedtünk. A gyerekek hamar feltalálják magukat, Toma- nyilván a kora miatt – remekül elvolt a síroknál, mivel egy kovácsoltvas kerítés veszi körbe, az ajtaját lehet nyitogatni-csukogatni, belül kavicsozni, kívül motorozni, stb.,
Máté pedig inkább segíteni szeret, bár most nem volt módja rá, de amikor jobb az idő velünk együtt dolgozik a síroknál. Összességében egy bő fél óra múlva elindultunk, így is már nagyon benne voltunk az időben.
Hazafelé egyszer álltunk meg Veszprémen kívül, Tüskevártól nem messze, mert Tomának eltéríthetetlenül “szüksége volt rám”, addig Mama Mátéval kiszállt egy picit sétálgatni, és nagy örömömre 3 tő útszélen kiszedett liliommal tértek vissza, úgyhogy itthon el is ültetem őket 🙂 … Ezután már csak elvittük Katkatot Veszprémbe és meg sem álltunk hazáig…
