…de tegnap mindenki nyűgös, ingerült volt nálunk… Toma sok minden miatt nyafizott (néha hisztizett), Máté sem volt csúcsformában, például megtudtam tőle délután a homokozóban, hogy én mindenbe beleszólok (ó, drága kamaszkor… 🙂 ), pedig csak megjegyeztem, hogy a galléros pólója helyett, lehet, hogy jobb lenne inkább trikót venni… 🙂 De máshol is hasonló “jókedv” uralkodott, a szemközti szomszédságból a gyerekek civakodása hallatszott át, de nem az a szokványos, hanem az az ordibálós, fejem odakapós, én ilyet még tőlük nem hallottam, jól meglepődtem 🙂 (egyébként locsoltam, nem hallgatóztam 🙂 )…
Számomra a legdurvább mégis reggel történt, egész nap nem tudtam ettől szabadulni, engem nagyon szíven ütött… A közelbe költözött nemrég egy család, két kicsi gyerekkel… Akinek a helyére költöztek, őt én nagyon szerettem, és amikor kiderült, hogy eladta a házát, nagyon sajnáltam, de annak örültem, hogy Tomához hasonló korú fiúk (3,5 és 5 évesek) lesznek a közelben, végre, legalább neki is lesz játszópartnere… Aztán telt az idő, a Zapu ugye kijár télen-nyáron cigizni, közben hall mindenfélét, olyat is amit nem kéne… Többször mondta már, hogy az új lakók milyen csúnyán beszélnek a gyerekekkel, az anyuka és az apuka is… Én ugyan elhittem, bár sosem hallottam őket, mivel én nem cigizek 🙂 , de furcsállottam is, mivel a szülők egyébként kedvesek, nem ezt gondolnám róluk, de azért azt a nagy barátkozást elhalasztottam…
Hát, tegnap véglegesen lemondtam erről, ugyanis a kertben reggeliztünk Tomával, közben hallom, hogy apuka tereli be a kocsiba a gyerekeket, egyszer szólt az egyiknek, hogy ne kutyázzon, egy pillanat múlva visszafojtott, dühös hangon sziszegte, elváltozott hangon hörögte ugyanezt (mégis a stílus volt a bántó), aztán egy perc múlva azt kiabálta a saját gyerekének, hogy mit csinálsz te BAROM, mit mondtam neked…!!! Az ütő megállt bennem, pedig nem vagyok naiv, tudom, hogy vannak ennél sokkal durvább dolgok is, de mégis… Képtelen vagyok megérteni, hogy azzal, aki a lelkünkből a lelkünk, a legnagyobb kincsünk és a legfontosabb az életünkben, hogy lehet így beszélni…??? Jó, persze nem mindenki így gondolja, de akkor is, biztos mindenki szereti a gyerekét (az ilyesmik ellenére is hiszem ezt, nyilván ő a maga módján szeret, sajnos), hogy teheti ezt vele? Rossz, hogy ilyenkor olyan tehetetlen az ember, úgy megvigasztalnám azt a kisfiút, és csak annyit teszek (jobb híján), hogy kizárom őket az életünkből… Szomorú lettem ettől akkor, nagyon…
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: