Óvodában

Megvolt az első napunk az oviban és hát, eléggé vegyesre sikerült a kezdés… Egy nagyon jó indítás után, a vége átment sírós-rívós, hisztizősbe, sajnos… Reggel igazán ügyes volt Toma, annak ellenére, hogy folyamatosan azt mondogatta, nem akar oviba menni…

Indulás előtt, még otthon

Indulás az oviba

Amikor odaértünk szépen bejött velem a csoportba, megkerestük egyből a mosdót, jó sokáig ott voltunk. Kipróbálta a WC-ét, többször kezet mosott 🙂 , megkerestük a fogmosópoharát, törülközőjét, amin ugye a teherautó virított 🙂 .

Aztán bementünk a szobába a többiekhez, akik már közösen játszadoztak, gyanítom a picik kedvéért a jelükkel foglalkoztak 🙂 , aki hallotta a sajátját az helyet cserélt, majd ez folytatódott a nevükkel 🙂 . Toma is bekapcsolódott, segítettem egy picit neki, de ügyesen vette az akadályokat. Majd kimentünk az udvarra, ami maga volt a kánaán 🙂 , a kerti busszal és a csoportban használható villamossal 🙂 , na meg a csúszdával. Gyerekekkel is játszott nagyobbakkal, de egy most kezdő kisfiúval, Bencével is.  Volt, hogy akaratoskodott – na erre nem számítottam 🙂 – ha nem ő vezethetett például, akkor akár hadba szállt volna, ha hagyom 🙂 …

A kényes pont az ebéd volt, bár látszólag itt voltunk a napunk csúcspontján, ugyanis öltözés után nélkülem bement és ezt látva, megbeszéltük Julcsival, hogy akkor én a folyosón megvárom. Eltelt egy kis idő, közben beszélgettem a szintén ott várakozó Bence anyukájával, amikor éktelen sírás, kiabálás, anya gyereeee, hallatszott bentről… Azért nem mentem, mert komolyan nem tudtam eldönteni, hogy az én fiam kiabál-e, még a hangja is valahogy más volt… Nyugtalanságunkat látva, a másik óvó néni kijött és megkért, hogy maradjak kint, mert ha most bemegyek, nagyon nehéz lesz nekik később, ugyanis az történt, hogy nem miattam sírt, hanem nem tekereghetett kedvére az asztalok körül, amíg a többiek ettek – vele ott volt Julcsi, de nem akart enni – és nem ült vissza a helyére, hanem ki akart jönni hozzám… Bár én picit vitatkoztam, hogy én ezt megértem, de azért ez így mégse az igazi első napos kezdés, mégis maradtam kint, mert nem igazán tudtam ott hirtelen eldönteni, hogy mivel teszek rosszabbat…

Aztán egy idő után abbamaradt a sírás és hamarosan megjelentek Julcsival, aki elmondta, hogy végig nyugtatgatta és mondta neki, hogy ha nem sír, akkor kijöhet hozzám… Vele is újra átbeszéltünk mindent, szerinte most egy picit erőviszonyoztak is, én meg nem tudom… A legrosszabb az volt, hogy egy picit leforrázva éreztem magamat, mert ilyesmit ebben az oviban nem tapasztaltam eddig, pedig négy évig jártunk oda Mátéval, igaz vele hasonló helyzetbe nem kerültünk (és nem is volt ilyen akaratos sohasem 🙂 ). Nem tudom, nem hiszem, hogy nagy ügyet csinálnék ebből, de sokat gondolkoztam ezen azóta is, és nem tudom mi lett volna a helyes, de inkább rosszul érzem magam amiatt, hogy nem mentem be… Az biztos szerintem, hogy nem kellett volna ilyen sokáig hagyni, hogy sírjon, hiszen ez volt ugye az első napja…

Ahogy kijött egyből hozzám bújt, de viszonylag hamar megvigasztalódott, amire hazaértünk – kb. 10 perc kocsival – már egész jókedvű volt. Én meg magam alatt voltam, egész délután, nem is kérdezgettem semmiről az ovival kapcsolatban, csak estefelé hoztam szóba, hogy ugye holnap megint megyünk és ő nem tiltakozott, sőt, mondta, hogy mivel fog játszani 🙂 … Szóval itt tartunk most, viszont talán az a pozitívum ebben az én részemről, hogy ha majd napok múlva egyedül hagyom – remélem ez az incidens nem szól közbe – lehet, hogy semmi sem lesz már ilyen mellbevágó, mint ami most volt…