Félgőzzel…

…indultunk neki az intézményes létnek, az őszi szünet után. Ez egész pontosan azt jelenti, hogy Máté ment suliba, Toma pedig még itthon maradt egy picit, de nem azért mert beteg lenne, hanem valahogy jobbnak láttam ezt így most… Értelmes választ nem tudok a miértre adni, csak az érzéseimet, ami ezt súgta most és azóta is folyamatosan. Hétfő reggel, amikor Toma elkerülhetetlenül szembesült azzal, hogy indulunk lassan az oviba, teljes szívből sírni kezdett, de olyan teljesen összetört módon, mint aki retteg ettől az egésztől… Elhúztuk az időt is ezzel és már olyan késő volt, hogy nem volt nagyon értelme elindulni. Tegnap folyamatosan ezen kattogott az agyam, mert tudom én, hogy ez nem megoldás, de még csak jót se teszek így neki, mégis az a határozott érzésem, hogy kell neki ez a kis haladék, mert ma sem mentünk és holnap sem biztos, hogy fogunk…

Persze, hasonlóan nehéz újrakezdésre számítottam 3 hét kihagyás után – bár valamivel jobbra, mert azt nem feltételeztem, hogy az oviig sem jutunk el 🙂 – azonban sok minden jár a fejemben mostanában. Sokszor azt érzem, hogy jobb és értelmesebb lenne neki még az itthonlét, mert ez a pár óra az oviban, igazából semmire sem jó, ráadásul milyen áron… De ugyanakkor azt is tudom, hogy most elég az is, ha hozzászokik mindenhez bent és főleg a társasághoz, amit nem tudok neki itthon megadni (és amit igényel is, mint például ma a játszótéren, ahol hiányolta a gyerektársaságot 🙂 ), ráadásul a közeli terveimhez munkaügyileg, azért kellene legalább pár óra minden napos gyerekmentesség nekem 🙂 … Szóval ilyen vegyes érzések ezek most bennem, és az is lehet, hogy velem van a gond, mert ugyan jól titkoltam a gyerekek előtt, de nagyon magam alatt voltam vasárnap délután, hogy vége lett az őszi szünetnek 🙂 . olyan voltam, mintha legalábbis nekem kellene oviba-suliba menni 🙂 , és állandóan az járt a fejemben, hogy de jó lenne még velük itthon 1 (2-3-4-8 🙂 ) hét, kábé olyan, mintha egyre nehezebb lenne őket elengednem minden egyes szünet után 🙂 …