Pillanatok

Szerettem megörökíteni decemberben az adventi pillanatokat, visszanézni meg még annál is jobb lesz majd később (bevallom, már megnéztem párat 🙂 ). Annyira megkedveltem a dolgot, hogy arra gondoltam, folytatom a pillanatok megőrzését ezután is, a hétköznapokban, és valószínű, hogy nem a fotók dominálnak majd ezekben, hanem csak úgy, leírom azt a pillanatot, amit a fejemben lévő fényképező megőrzött… Biztos, hogy nem naponta írok ilyesmiket, sőt, inkább rendszertelenül jönnek majd, pont úgy, ahogy a mindennapokban. Az az igazság, hogy mindennek előzménye is van, ugyanis a blog indulása előtt, közel két évig írtam a gyerekekről naplót a számítógépembe 🙂 (azt én sem értem, hogy miért nem indítottam legalább egy zárt blogot, de most már mindegy 🙂 )…  Már akkor is gyűjtöttem ezeket a pillanatokat, így elsőként nosztalgiaként, jöjjön ezekből kettő, 2013 márciusából Tomáról, aki akkor 1,5 éves volt 🙂 …

Kacagva, magát billegetve jár, „táncol” a szobában 🙂 . Délelőtt van, labdázunk. Lelkesen szalad érte, néha noszogat, hogy helyette is én menjek a labdáért. Nem hagyom magam és ő jólelkűen enged 🙂 . Egyszer csak átgurul a két kis lába között a kis foci, nagyot nevetünk. Próbálgatja, hátha szándékosan is sikerül, nem megy. Belátja, ezért mással próbálkozik: nem előre dob, hanem a válla fölött a hátán legurítja a labdát. Sikerül, jót kuncog. Én vele nevetek, sőt! Utána csinálom! Ez már valami, ez a „játék” végtelen…

A kád fölé hajolva a tusból zubog a hajamra a víz. Egyszer csak megjelenik mellettem, csupa mosoly a kis arca. Hirtelen leguggol, eltűnik, kezével szorosan markolja a kád szélét. Szólongatom, hogy hol van, bújjon elő. Két kis szemével a harmadik kérlelésemre odasandít, felegyenesedik és ragyog az arca. Elmondom milyen jó, hogy megvan és én is mosolygok, miközben mosom a hajam. Ő erre újra kezdi, én ismét örülök, hogy előkerült és így megy ez hosszasan. Nem tudunk betelni vele…