Nap és Hold

Így lehetne jellemezni a tegnapi napomat képletesen és a valóságban is… Délutánig azt hittem, hogy rég nem volt már ilyen jó napom (ami igaz is, a nap első felére), ugyanis már az óvodába indulásnál kellemes meglepetés ért azzal, hogy Toma nagyon ügyesen bement a csoportba és még meg is jegyezte nekem a kis Drága, hogy látom milyen ügyes, mert nem sír. És tényleg bekísértem, bement, egyből az egyik kisfiúval kezdett játszani én pedig szépen eljöttem 🙂 …

Aztán pár ügyes-bajos ügyeket próbáltam intézni, amikor az egyik utam a piac felé sodort, ahová természetesen betértem 🙂 . Nem tudom írtam-e már, de én imádok piacra járni, mindig feldob, kikapcsol az az utánozhatatlan zsongás, sokféleség ami ott van, jó válogatni a termelőknél, házi portékát kínáló bácsiknál vagy fejkendős néniknél, szóval nagyon szeretek ott időzni. Külön öröm volt, hogy találtam olyan zamatos, lédús körtét, amit Máté szeret, magamnak pedig csicsókát, amit csak én szeretek a családból, de nagyon egészséges, tulajdonképpen egy gyógynövény gumója és ráadásul még nagyon diétás is. Közben ugye ragyogott a nap, élveztem a régóta vágyott kis saját időmet, amikor nem siettet senki, hogy menjünk már, nem kell figyelni valakire, hogy ne vesszen el, meg ilyenek 🙂 ..

Aztán ahogy beültem a kocsiba és hazafelé indultam, eszembe jutott, hogy csütörtökön délelőtt van nyitva nálunk a könyvtár és csak az olvasójegyem volt ugyan nálam, de nem bírtam ellenállni a kísértésnek és bementem. Sejtettem, hogy annyi időm már nem lesz, hogy hazamenjek mielőtt Tomáért kellene menni, úgyhogy szépen, ráérősen válogattam, ami megint ezer éve nem volt, élveztem a semmiből érkező énidőt, a könyvtárost ismerem régebbről, vele beszélgettem közben, kerestem egy könyvet, ami éppen kint volt de éppen aznap járt le, és ígéretet kaptam rá, ha visszahozzák, akkor félre teszi nekem holnapig. De mint már annyiszor megállapítottam, véletlenek ugye nincsenek, mert még annál is tovább maradtam egy picit mint terveztem és ahogy pakoltam a pultra a könyveket amiket kivennék, éppen visszahozta egy hölgy a saját kölcsönzéseit, amiknek a tetején ott mosolygott az, amit kinéztem magamnak 🙂 . Ez pedig a Jöttem, had lássalak, amit D. Tóth Kriszta írt és eléggé szkeptikus voltam a kötettel kapcsolatban, de nemrég valahol beleolvastam a könyvbe és mondhatom, nagyon felkeltette az érdeklődésemet, kifejezetten jó volt olvasni és meglepően jól volt megírva az a pár lap, amit megnéztem. A hölgy is nagyon ajánlotta, aki visszahozta, azt mondta nagyon érdemes elolvasni…

Na innentől aztán siettem Tomáért, ahol megint mindenki nagy örömmel fogadott és mesélték, hogy milyen jól volt Toma bent, játszott sok gyerekkel, nemhogy nem sírt, de nagyon jókedvű volt és örömmel részt vett a mondókás foglalkozásukon, mert most mackó hetük van és az egyik dalocskát örömmel megtanulta, énekelte és el is játszotta velük együtt. Azzal meg nem tudok betelni, ahogy kényeztetik bent Tomát a felnőttek, mint már régebben is írtam a szomszéd óvónéni, a kertész, másik dadusok és még nem tudom kik 🙂 , tényleg nap mint nap hálát adok, hogy ide jöttünk vissza, mert ez a szeretetteli légkör pótolhatatlan és az a viszony is, ami minket családosan odaköt, máshol nem éreznénk fele ennyire se otthonosan magunkat…

Aztán mivel még majdnem egy óránk volt, hogy Mátéért menjünk, kitaláltam, hogy menjünk el a kompos játszótérre egy picit és még a hattyúkat is megetethetjük. A kedvem egyre  virágosabb volt 🙂 , na meg az idő is gyönyörű volt, így aztán nagyon jól is éreztük ott Tomával magunkat és nem hagytuk a hattyúkat sem éhesen, amit még le is fotóztam 🙂 :

Ezután már csak Mátét szedtük össze, mindenki nagyon örült egymásnak 🙂 , hazaérve is remekül elszórakoztunk, bár Toma nem akart aludni, de valahogy most még ezt is jól éltük meg.

Aztán… Már sötét este volt, amikor csöngött a telefonom, az unokatesóm hívott és én mosolyogva, jókedvűen szóltam bele, de egyből tudtam, hogy baj van… Elment örökre az én nagybátyám, aki már ugyan régóta eléggé beteg volt, de nem ennyire… Nem volt bensőséges viszonyunk és nem is látogattuk egymást gyakran, de közel állt hozzám, gyerekkorom egyik meghatározó személye volt Ő… Tavaly november óta nem láttam, karácsonykor akartunk találkozni, de mivel náluk ünnepeltünk volna és éppen influenzától szenvedtek, így máshol jöttünk össze családilag. A január pedig elment a mi betegséglavinánkkal, így ez a találkozó már végérvényesen elmarad… Riasztó, hogy már nincs közöttünk, mint ahogy az is, ahogy az utóbbi években sorra mennek el családtagok, közel álló emberek, akikről valahogy mindig azt éreztem, hogy itt maradnak mindig, mintha megállt volna valamiért az idő… Vele együtt tényleg sok minden ment el, ami gyerekkori jó vagy rossz, de emlék, és amit ő is alakított velünk együtt…

A napsugaras délelőtt tehát átváltozott sötét éjszakává, amit tényleg csak egy picike holdsugár világított meg, valóságosan és képletesen is…