Elbúcsúztunk…

Annyi minden kavarog a fejemben a tegnapi temetéssel kapcsolatban, hogy szinte leírhatatlan… Az biztos, hogy ez lesz az első olyan temetés, amelyre jó érzéssel gondolok majd vissza és szépnek találom. Annak, hogy ez így alakult, nyilván több oka van, ilyen már eleve a helyszín Nagysimonyi, amit szeretünk, az, hogy rég nem látott ismerősökkel, rokonokkal találkoztunk, volt akivel 30 év nem láttuk egymást. Maga a hangulat, ami bensőséges volt és inkább hasonlított egy szeretetteli megemlékezésre, mint temetésre, és az is számított szerintem, hogy csodaszép, napsugaras idő volt és még számos más apróság is. A gyerekek nagyon ügyesen bírták az egészet, Apa azért Tomával inkább kint sétálgatott a ravatalozás alatt – ami szintén a szabadban volt és így volt a legjobb – de a sírnál már ott voltak ők is. Sokan, a faluból is odajöttek hozzám, olyanok is akiket nem ismertem, de ők engem igen 🙂 , és olyan is volt, akire jól emlékeztem és nagyon megörültem neki, az egyik az ottani gyerekkori barátnőm anyukája 🙂 … Nagyon más a vidéki, falusi környezet, sokkal emberibb, kedvesebb, szerethetőbb, jó, hogy ilyen helyen pihennek a szeretteink…

A Kastélyszállóban már a gyerekek is igazán kitombolhatták magukat, volt futkározás, gyöngytyúk, kakas, kacsa és bárány etetés, ez utóbbiak Toma szerint nagyon éhesek voltak, ha rajta múlna, még mindig ott állnánk és tépdesnénk nekik a füvet. Jó volt beszélgetni ebéd közben olyanokkal, akikről már régóta alig tudok valamit és azért közben persze emlékeztünk is… Visszafelé Simonyihoz közel azért sikerült egy büntetést is begyűjteni, Apa nem vette észre, hogy lejárt a jogsija és naná, hogy megállított ellenőrzésre a rendőr, persze nekik feltűnt ez a dolog 🙂 , így aztán 5000 Ft-tal (és még kevéssel megúsztuk) lettünk szegényebbek… Este 7 óra is volt, amire hazaértünk, jó fáradtan és még tanultunk is egy picit Mátéval, és ha nem is gyorsan, de mindenki hamar elaludt…