Töprengések

Látszólag minden megy a maga útján nálunk, suli, tanulás, hétköznapi házimunkák, meg a többi, de egyébként meg fontos dolgok lappanganak, forronganak a felszín alatt… Nem feltétlenül rossz dolgok, de sajnos van olyan is köztük… Ilyen az, hogy az egyik barátnőmről kiderült, hogy beteg, nagyon beteg… Nincsenek szavak amiket erre írhatnék, mert nem tudom felfogni, hogy valaki aki egy ilyen bajjal már szembenézett egyszer, miért kell, hogy újra szembeszálljon vele, ráadásul duplázott formában… Napokig letaglózott ez a dolog, persze segítenék, de abban sem vagyok biztos, hogy hogy tudok jól segíteni ilyenkor. Nap mint nap gondolok rá, beszélek vele (néha azt érzem, hogy lehet ez is sok?) és persze eszembe jut ilyenkor az is, hogy én mindent megteszek-e, hogy elkerüljek valami hasonlót (ami persze nem rajtunk múlik, csak talán a megelőzésben tehetünk valamit).

Sokat gondolkozom azon is, hogy mi dönti el, mi fordítja át, mitől függ, hogy kinek sikerül kilábalni a bajból (volt jó példa is erre a családon belül, ami eléggé reménytelennek tűnt). Az a valaki segít most az én barátomnak is és igazán elgondolkodtató és érdekes, hogy mennyire megváltoztat valakit egy ilyen betegség, egy ilyen harc az életért, mennyire máshogy lát már dolgokat az, aki ilyenen keresztülment, ráadásul sikerrel és bizony átgondolandó, amiket bevezetett a mindennapi életébe, rengeteg sok énidővel tarkítva, magát helyezve sokszor előtérbe és igen, ez lehet furcsa, de mégis sikere volt és lehet, hogy ha ennek minimális változatát megfogadnánk, nem kerülnénk hasonló cipőbe. És milyen kár, hogy erről nem beszélgetünk, szinte soha, senkivel…

Aztán ehhez kapcsolódik az is, hogy miközben végzem a mindennapi dolgaimat, valami állandó nyugtalanság van bennem a saját dolgaimmal kapcsolatban. Érdekes, hogy ilyenekre 1 évvel ezelőtt alig-alig gondoltam, pedig ott lebegett ez már akkor is, de most valahogy nagyon sürget az, hogy valami nekem is tetszőt tudjak kialakítani magamnak, ne csak valami  kényszermegoldást. Továbbra is a gyerekeket szeretném az első helyen tartani, úgy érzem, hogy Apuci mivel újra egyre jobban be van fogva, csak én lehetek az, aki maximálisan mellettük van és ezt szeretném is nekik megadni. Viszont jó lenne valami olyasmit csinálni, ami önálló, független valami, nem egy munkahelyhez kötött, hanem olyasmi, amit én irányíthatok és akár még kinőheti magát valahová. Sokat kérek? Nem tudom, lehet… Főleg annak tudatában amit fentebb írtam, egész más probléma az is és ez is, és ez néha nekem nyafogásnak hat… Egyébként meg jó, azért néha vannak itthoni munkáim, de ez fényévekre van azoktól, amiket régebben csináltam itthonról és az az igazság, hogy lehet, hogy ezzel sem lennék elégedett (de nyilván pénzkereset miatt azt sem utasítanám vissza 🙂 ), mivel pont az önállóságot hiányolnám belőle, a saját ötletet, amire annyira vágyok.

Arról nem is szólva, hogy pont a temetésen egy beszélgetés kapcsán jött elő, hogy milyen sokba kerül tényleg manapság minden, de most éppen a felsőoktatásról volt szó. Mert, ha nem kerül be a gyerkőc költségtérítéses helyre, ami ugye azért elég szűk kör, iszonyú sokba kerül a tanulás, na meg ha esetleg más városba veszik fel, a járulékos költségek is. Jó, hát nálunk ez még nincs napirenden, de 8 év és itt kopogtat már ez is az ablakon. Az meg elő se kerüljön, de ha valaki beteg lesz, iszonyú megterhelő lehet minden szempontból és persze anyagilag is, sőt van amikor ez utóbbi még életet is menthet sajnos (kiegészítő kezelésekre gondolok itt elsősorban). Bírnánk? Hogy bírnánk ezt, ha ilyesmi adódna? Na és az sem mindegy melyikőnkkel… No, hát ilyesmik motoszkálnak mostanság a fejemben, bár hozzáteszem ez nem ilyen letargikus hangulatban történik, inkább csak magamban elmélkedve. Biztos ez az utóbbi pár hét, sőt, az egész idei év tele volt nehéz dolgokkal, mint nagybátyám halála, a barátnőm betegsége és az sem lendített túl sokat rajtunk, hogy mindenki folyamatosan beteg volt… Ez az időszak nem a vidámkodásé volt, de talán kell, hogy legyen ilyen is, picit befelé forduló és figyelő időszak is…