Napi örömök

Tegnap ebéd (és orvos) előtt kimentünk Tomával az utca végébe a kis öblünkhöz, mert csodás volt az idő. Legkisebbünk nagyon szeret ott (is) lenni, ahol még egy kis házi játszóteret is élvezhetünk. Ahogy ő ott szaladgált, csúszdázott, homokozott és velem szerepjátékozott – mostanában állandóan dolgozni jár 🙂 , én meg várhatom haza, hol ebédet, hol kávét készítek neki, közben még telefonálgatunk is persze, pont mint Apával 🙂 – én addig azt hiszem feltöltődtem a látvánnyal, a meleg napsütéssel és a tudattal, hogy ez a gyönyörű környezet a mindennapjaink része… Most már 13 éve lakunk itt és én még azóta sem tudtam betelni ezzel a sok szépséggel és nem tudok eléggé hálás lenni a sorsnak vagy nem is tudom minek/kinek, hogy szinte egész évben olyan mintha nyaralnánk (még télen is 🙂 ), nyáron egyszerűen csak papucsot húzunk és két perc alatt kint vagyunk a vízparton, mindkét gyerekünk ebben él, itt nő fel és elég csak kiülni egy picit a Dunához vagy bóklászni egyet a parton, máris jobban érzi magát az ember lánya, ha mondjuk rosszabb napja van… (Gyarló módon aztán még az is eszembe jutott, ha meg arra vágyunk, max. 30 perc alatt bent vagyunk a belvárosban…) Nekem tegnap ez olyan ünnep volt a napomban 🙂 …

A másik örömöm az a tulipán volt, amit Máté szakított le nekem a Duna-parton, na meg az a tudat, hogy ilyesmi eszébe jut…

Annak meg legalább ennyire örülök, hogy tegnap ezeket megláttam és nem mentem el mellettük… (nem tehetek róla, ez ilyen örömködős ömlengős post 🙂 ) Ezekről meg az jutott eszembe 🙂 , hogy Simone Weil szerint: “Meg kell tanulnunk vágyakozni az után, ami a miénk.”