Azt hiszem, jó döntés volt tegnap megvárni a délutánt és utána elindulni Rétimajorba, mert gyönyörűséges időnk lett végül 🙂 … Ahogy nézegettük még délelőtt a zuhogó esőt, az is felmerült, hogy itthon maradunk és csak Apuci megy le a kötelező munkadolgait elintézni, de szerencsére úgy döntöttünk, hogy megvárjuk az ebédidőt és utána döntünk. Így aztán itthon megebédeltünk, addigra viszont már nem esett és a nap is előbújt néha, telefonos információk szerint ahová igyekeztünk ott szép idő volt, így elindultunk.
Tulajdonképpen semmi különös nem történt, mégis nagyon jól éreztük magunkat. Pár órát voltunk csak ott, az úgynevezett Halországban 🙂 , de mindig úgy érzem, hogy ott járkálni, sétálni, egyszerűen ott lenni, felér egy terápiával és nem csak nekem 🙂 … Jöttünk-mentünk, sétáltunk, tulajdonképpen Apuci után és mögött, közben Toma szaladgálhatott amennyit csak akart 🙂 , madarakat lestünk meg (még egy gólyát is láttunk, ami én ezer éve nem, igaz, hogy csak mi Apával, mert lefelé menet éppen mindkét fiú aludt a kocsiban 🙂 ) és halakat (még sajnos nem élőket is láttunk, de ahogy a tulaj mondta, ez ilyenkor tavasszal sajnos természetes folyamat), közben azért beszélgettünk és jókat nevetgéltünk is, a félig-meddig már ismerősnek mondható ottani rendezvényessel 🙂 .
Ami külön öröm volt, hogy Máténak is nagyon tetszett minden (ami ritkaság, mostanában van az általában, hogy a kirándulás, túrázás “unalmas” neki, szerintem abban a bizonyos kamaszkorba kezd belépni, ezzel is 🙂 ), sőt, szívesen horgászott is volna, de erre sajnos most nem volt idő. Odáig ment a dolog, hogy jövő héten ő kezdeményezte, hogy mi is menjünk le Apucival, ami, hát, talán kivitelezhető lenne, de egyrészt nem szívesen zavarnám Apát munka közben (akármennyire is próbálnánk szerintem láthatatlanok lenni, ez nehezen menne 🙂 ), hiszen az egész rendezvény felelőssége rajta van, másrészt lehet, hogy már szobánk se lenne, mert tele vannak, harmadrészt pénteken lesz Toma anyák napi műsora, ami azért nála még nem egy létkérdés (lévén, hogy alig volt benne ráadásul a gyakorlásban), de azért mégis…
Mindenesetre majd meglátjuk, viszont ez a hely, Rétimajor nekem egy csodaország tényleg, nem tudom miért érzem ezt, de így van. Beszélgettünk picit a tulajjal is, aki ráadásul nagyon szimpatikus és azért megfordult a fejemben, hogy milyen jó lehet, egy ilyen kis birodalmat magáénak tudni, igazgatni és benne élni… Este fél 9 volt, amire hazaértünk, utána már csak a kötelezőkben szorgoskodtunk. Ma pedig itthon leszünk, Dédiéknél sajnos betegséghullám van, így eltolódik a szülinapi ünneplés…
Képeket most keveset készítettem (valahogy eszembe sem jutott), de íme, az a kevés:
