Ami eléggé furán sikeredett, ugyanis az a program, amit be sem terveztünk (mivel nem tudtunk róla) nagy sikert aratott, amit meg beterveztünk szimplán össze sem jött… Hogy az elején kezdjem szombaton úgy gondoltam, hogy nem megyünk sehova, csak esetleg nálunk bóklászunk a Duma-parton, mivel Máté reggel jött haza az iskolai moziéjszakáról, a Zapunak pedig munkája volt aznap. Azonban nagymamai telefonhívásra – aki Apa anyukája és hogy finoman fejezzem ki magam, nem túl szoros vele a kapcsolatunk, abba inkább most nem megyek bele, hogy miért, de azt hiszem bátran mondhatom, hogy nem rajtunk múlik a dolog – változtattunk terveinken, mivel kiderült, hogy a közelben náluk a lakótelep előtti réten gyereknapi rendezvény van mindenféle, szerintem főként kicsiknek való dolgokkal.
Mivel Apa már elment, Máté pedig a szobájában horpasztott és gondoltam délután sem lesz kapható nagy dolgokra, kiírtuk neki egy nagy papírra (óriásira, amit gondoltam nem lehet nem észrevenni 🙂 ), hogy a közelben vagyunk és ha esetleg felébred hívjon fel minket. Mi pedig elindultunk Tomával és ahogy megérkeztünk felderítettük a terepet a Nagyival együtt. Kis vidámpark szerű volt a dolog ugrálóvárakkal, körhintával, arcfestéssel, színpadi műsorokkal, fellépőkkel. Tomának kellett egy kis idő, amíg hozzászokott a kínálathoz, aztán belevetette magát az összes érdekességbe ami fellelhető volt ott. A javát kipróbálta és mindenhol sorba kellett állni természetesen. De lovagolt végre nagy pacin, amit nagyon élvezett 🙂 :
Érdekes, hogy Máténál is 4 éves kora körül jött el a ló imádat, sokáig jártunk vele lovagolni is, egy ideig az Ügetőre, aztán közelebb kerestünk egy lovardát. Lehet, hogy most is hasonló sorsra jutunk 🙂 …
Aztán kihagyhatatlan volt a mentőautó is,
amiben Legkisebbünknek egyből sikerült a dudát is megtalálni, bár azért hamar lebeszéltük róla, tekintettel a közeli pacikra, nehogy megbolonduljanak tőle 🙂 .
Közben felébredt Máté is, aki nagy csodálkozások között telefonált, ugyanis nem találta meg az étkezőasztalon hagyott eligazító táblánkat 🙂 … Miután megtudta hol vagyunk, mondta, hogy maradjunk csak nyugodtan és érezzük jól magunkat (!) – édes volt nagyon – ugyanis ő az ebédidő ellenére sem éhes és (ahogy sejtettem is) jobb neki otthon nyugiban…
Így aztán Toma még kisvonatozott egyet és végül feljutott a hőn áhított, magasba repítő trambulinra is, amire a legtöbbet álltunk sorba, bő fél órát… Itt már nagyon is visszajöttek élénken az emlékek, hogy mit nem szerettünk Máté kiskorában is az ilyen tömegrendezvényeken: az ilyen őrületes hosszú sorban állásokat. Emlékszem Máté úgy 6 éves kora tájékán a MÜPA-nál, talán pont egy gyereknapon sokalltunk be teljesen, ahol az időnk nagy része ilyesmivel telt el, utána tényleg módjával jártunk ilyen helyekre, sőt, inkább kerestük a csendesebb rendezvényeket… Legkisebbünk ebből mit sem vett észre, illetve annyit igen, hogy a vége felé már unta azért a várakozást, mert a nagyitól sem tudtunk segítséget kérni, ugyanis ő akkor az árnyékban pihent, mivel korábban majdnem egy órát állt sorba (!) kürtöskalácsért… A trambulin aztán mindenért kárpótolta 🙂 :
Annyira, hogy Toma ezen még szeretett volna ugrálni, de tekintettel a várakozási időre ez szóba sem jöhetett már, arról nem is beszélve, hogy az egy órásra tervezett látogatásunk addigra majdnem 3 órássá nyúlt, siettünk haza Máté miatt is, na meg a mindkettőjükre váró ebéd miatt is.
Eredetileg is vasárnapra terveztem egy kisebb programot, mivel Máténak a gyereknaptól most igazán eltekinthettünk 🙂 , ugyanis a múlt heti 3 napos kirándulással, sportágválasztóval, moziéjszakával tulajdonképpen gyerekhete volt, arról nem is beszélve, hogy töméntelen mennyiségű tanulnivaló várt szegényre. Tomának viszont gondoltam jól jön a tűzoltóságon a nyílt nap, hiszen mostanában tűzoltó Sam őrület van nálunk: fújja a Minimaxról ismert mese dalát, de előkerült a Mátétól ráhagyományozott könyv is (milyen jó, hogy mindent elraktunk 🙂 )… Még Erikánál is megörültem, hogy ők is oda készülnek, írtam is neki, hogy majd gondolok rájuk, de ezt sajna nem tudtam teljesíteni…
Mivel délelőtt ebédet készítettem, na meg a tanulásban is segítettem, gondoltam ráérünk ebéd után menni, hiszen egy óra azért ott biztosan elég Tomának. Végül Legkisebbünk unszolására Máté is velünk jött, de jó nagy meglepetésünkre 3 órakor már nem engedtek be minket (4-ig voltak nyitva), ugyanis kiderült, hogy óránként lehet csoportosan bemenni, mert részt kellett venni valamiféle munkavédelmi oktatáson (!), a következő órában ugye meg már zártak… Hát, iszonyú csalódott voltam, mert tényleg készültünk rá, Toma is mondogatta, hogy milyen jó lesz, majd ott neki, stb. Az egészben az volt a legbosszantóbb, hogy amikor hazajöttünk, megnéztem több honlapot is a rendezvényről, sőt a katasztrófavédelem saját oldalát is, de sehol nem írtak erről, hogy ilyesmire kell számítani, úgy tűnt, hogy bármikor lehet menni és mi nézelődhetünk szabadon kedvünk szerint…
Jobb nem jutott eszembe, elvittem őket, de főleg Tomát (aki azért mondogatta, hogy dühös a tűzoltó bácsikra, szerencsére nem rám 🙂 ) fájdalomfagyizni a cukrászdánkba:
A fagyival azért hamar megenyhültek a kedélyek 🙂 (aki nincs a fotón, az tiltakozott ellene 🙂 )…
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: