Kórházjárók lettünk…

Csak mert olyan rég voltunk a Heim Pálba (másfél hónapja), meg persze a nyaralás végére csak kellett valami izgalom is (bár már lassan ezt hidegvérrel kezelem 🙂 …). A képlet ugyanaz volt mint múltkor, vasárnap este biciklizés után, Toma fájlalni kezdte a hasát, aztán jó fél óra múlva hányt is egy adagot szegénykém, amit aztán újabb adag követett, jó egy óra múlva, meg még egy… Közben persze már este volt, Toma el is aludt a szünetekben, főleg, hogy egész nap le sem hunyta a szemét. Már az első után el kezdtem pakolni a kórházba való cuccokat, hiába ez a rutin, gondoltam, ha nem kell, akkor kipakolok 🙂 … De sajnos kellett… Még a nyaralás elején többször eszembe villant balsejtelemként (ezért nem árt gyomlálni a gondolataink között), hogy annyira meleg a Balcsi víz, nehogy Toma összeszedjen valami vírusos izét, de aztán pár nap elteltével meg is feledkeztem róla, egészen vasárnap estig…

Szóval elindultunk megint családosan, mivel benne jártunk már az éjszakában Mátét sem mertük otthon hagyni, bár ő mondogatta, hogy marad, de azért nem most akartuk ezt kipróbálni, főleg, hogy azért lehet, hogy ő is meggondolta volna ezt olyan éjfél környékén 🙂 … Már ismertük persze a menetrendet, annyi volt a különbség, hogy most sikerült összeakadni egy kevésbé szimpatikus betegfelvevő doktornővel is. Várnunk kellett, sokan nem voltak előttünk, de súlyos esetekkel foglalkoztak, és jó fél óra múlva odamentem ahhoz az orvoshoz, aki vizsgált minket, amikor megérkeztünk. Múltkor ugyanis nagyon gyorsan eljutottunk a kiszáradás széléig és most többször is hányt Toma, eléggé aluszékony volt, de hát nem csoda, mivel éjszaka volt már.

Én viszont megkértem a doktornőt, hogy nézzen már rá újra, mert én nem tudom eldönteni, hogy azért alszik ennyire mert csak nagyon kimerült (bár mondtam is neki, hogy erre gyanakszom) vagy esetleg a kiszáradásnál tartunk (főleg, hogy várakozás közben még kétszer hányt…). Nem volt túl segítőkész, grimaszokat vágott és közölte, hogy mi ismerjük a gyerekünket, nekünk kell tudni mi van vele… Mondjuk szerintem ha kórházba megy az ember mert valami probléma van, akkor hiába ismerjük a gyerekünket, annyi minden váratlan helyzet adódhat, hiszen egy betegség eléggé kiszámíthatatlan, ha ilyen egyszerű lenne a dolog, akkor nem kéne orvoshoz járnunk… Ezt finoman meg is mondtam neki, a vége az lett, hogy megvizsgálta Tomát újra és beküldött minket infúzióra a vizsgálóba (szerintem ő sem tudta eldönteni hol tartunk a folyamatban), szóval a vizsgálóban bekötötték az infúziót és innen kerültünk át ugyanabba a kórterembe, ahol júliusban voltunk 🙂 … Még az éjszakás nővér is ugyanaz volt, halványan emlékezett is ránk 🙂 , meg egy csomó ismerős arcot láttunk a nővérek és orvosok között, Toma pedig azzal indított, hogy Anya, milyen rég jártunk már itt 🙂 … Hát…, én el tudnám viselni azt is, hogy soha többé ne menjünk az intézménybe 🙂 …

Megint mi voltunk a hányós szoba, csak a múltkorival ellentétben most minden ágy foglalt volt, a miénk volt az utolsó hely. Másnap reggel az is kiderült, hogy a mellettünk fekvő kislány is pont a Balatonról jött ide az utolsó napjuk után (akárcsak mi), ráadásul tőlünk nem messze Balatonalmádiban nyaraltak… Apa és Máté még éjjel visszajött hozzánk, hogy melegebb ruhát hozzanak nekem (én nem is tudtam róla, hogy jönnek, mondtam, hogy maradjanak inkább otthon, mert akkor volt az a nagy vihar) ugyanis bent ment a légkondi és már elég hűvös is volt, szóval nagyon rendesek voltak, pedig már éjfél elmúlt addigra…Toma aludt éjjel mint a bunda, én sokáig olvastam mellette, kicsit szundítottam néha az ágyára dőlve és azért vártam már a reggelt nagyon… Legkisebbünk rém cuki ilyenkor, felébred és olyan mintha kicserélték volna, teljesen jól van, éhes volt, szomjas volt, olyan mintha kellene neki egy kis infúziós tuning és teljesen jól lesz 🙂 … Sajnos az is elég valószínűnek látszik, hogy ő ilyen típus, éjszaka azzal a doktornővel beszélgettem, aki átvett minket a kicsit undok felvételistől és ő mondta, hogy vannak ilyen gyerekek, akik nagyon rövid idő alatt eljutnak a kiszáradásig, még akár kevés hányás mellett is (azért csodálkoztam én először, hogy olyan kevés volt, ami kijött és milyen hamar mentünk és mégis). Furcsa is volt, mert Máténál többször is volt olyan még kiskorában, hogy hányás mellett még hasmenése is volt és soha nem kellett kórházba mennünk ilyesmi miatt… Viszont a jó hír az, hogy általában kisiskolás korukra kinövik, bízom benne én is 🙂 …

Mi már ébredés után elkezdtünk teát inni kortyonként, sőt, nyilván elfelejtették felírni Tomának  pisivizsgálatot, szóltam is, hogy mi szeretnénk mintát leadni, örültek is, hogy mondtam nekik, enélkül ugyanis nem mehettünk volna haza… Azért amikor kimentem kávézni egyet, miután bejött Apa, akkor ott az esős időben a kórház kapuban elég valószínűtlennek tűnt, hogy egy héttel azelőtt még a kánikulában töltöttük az egyik legjobb strandos napunkat… Egy kis bibi is történt, a második infúzió már reggel félrement Tomának, konkrétan a kézfejébe és feldagadt egy picit. Nekem elég rémisztőnek tűnt, de azt mondták, hogy hamar észrevettük és nem komoly a dolog, így utólag tényleg nem volt az, mert estére már leapadt a keze. Szóval volt mindenféle váratlan helyzet is, én már nagyon boldog voltam azért, amikor kijöttünk a kapun 🙂 . Toma azóta is remekül van, olyan mintha nem is történt volna semmi, én meg tegnap alig tértem magamhoz olyan álmos voltam, délután aludtam is Legkisebbünkkel. Még diétáznia kell pár napig, aztán megint kipipálhatjuk ezt a kórháztúrát is 🙂 …