Beteges, hétvégés

És megint ugyanaz a gyerek beteg, mégpedig Máté! Pedig a hétvégén olyan jól alakult minden, teljesen biztos volt, hogy ma lesz iskola is, aztán jött az este meg a görcsös hasfájás, ami egész éjjel kitartott, hajnal 4-ig voltam fent vele, utána aludtunk egy keveset, Máté még most is fönt alszik a szobájában. Azért ennek a mostani bajnak előzménye is van – így első olvasásra nagyon stressz okozta bajnak tűnhet a dolog – nevezetesen, hogy estefelé sütit sütöttünk, ugyanis a Családfő munkahelyén az a szokás, hogy aki “új” dolgozó, az az első hetekben sütit visz a csapatnak. Hát, ezt így közel 8 hónapnyi munka után élmény volt megtudni 🙂 , főleg, hogy nem is mondható sem ezek után a hónapok után, de egyébként sem új munkaerőnek 🙂 …

Na, de a lényeg, hogy ápolva a hagyományokat sütit készítettünk Tomával, és mindenki ehetett belőle egy keveset mondjuk vacsorára. Arra viszont senki sem számított, hogy amíg én Tomát fürdetem, Legnagyobbunk kanállal (!), beleeszik a tepsibe, nem is keveset 🙂 … Szerintem ez az oka a mostani bajnak, vagy legalábbis remélem, hogy ez, főleg azok után, hogy éppen csak helyrejött az előző betegségből. Mondjuk tudni nem tudom és biztos sem vagyok már semmiben, majd napközben kiderül, az mindenesetre jó hír, hogy azért kérdezgettem félálomba is a sütilopót és úgy tűnik már csak picit fájdogál a hasa… Még süteményt is sikerült bevinnie Apának, igaz nem annyit amennyit szeretett volna 🙂 , de egyelőre elég lesz, esetleg sütünk majd még egyet…

Pedig a hétvégénk már rég nem volt ilyen jó, semmi nem történt ugyan, nem is mentünk sehová, mondván had jöjjön helyre Máté, ami már kicsit unalmas is lehetne, mert ha jól emlékszem nem is olyan régen ugyanezért maradtunk itthon a hét utolsó napjaiban 🙂 . De nem, hogy nem volt unalmas, hanem kifejezetten jó volt szerintem mindenkinek, együtt voltunk, jól éreztük magunkat, volt idő egymásra, sütöttünk-főztünk – Apa készítette a vasárnapi ebédet, ami finom rántott husi lett, és egy újabb pofon a heti menünknek 🙂 – együtt terítettünk, pakoltunk, és végre úgy éreztem, hogy mindkét fiúval sikerült azt a bizonyos személyre szóló időt megtalálni és jól eltölteni többször is. Ennek köszönhetően töltődtek az érzelmi tankok látványosan, annak ellenére vagy éppen azért, hogy a hétvége nálunk már pénteken megkezdődött.

Amikor ugye ömlött az eső, de ennek ellenére mi takarítottunk, pakoltunk, méghozzá sokszor együtt, Tomának mesedélutánt tartottam, amit nagyon élveztünk mindketten! Újra megtaláltuk a Bartos Erikás verses könyveket, a Hógolyó kötet volt most a teljes befutó, ebből rengeteg verset olvastunk, a kedvence lett a Hiszti című – vajon miért 🙂 – de a Köd is nagyon tetszik neki, mert amikor előbújik a nap, akkor a háttérben a telerajzolt lapon, nagyon jól lehet keresgélni a versben elhangzó dolgokat. Aztán rajzoltunk őszi fákat, az egyiket kifejezetten Toma ötletére teleraktuk dióval, közben ő énekelgette az oviban megismert De jó a dió című nótát – illetve ő elkezdte, aztán együtt énekelgettük, mert nem emlékezett már rá teljesen 🙂 – utána pedig a Dióbél bácsis mondókát mondogattuk együtt, mert itthon az a kedvence, a végén azt szereti a legjobban, amikor a száját kell kitátani 🙂 . Megihlettek minket az őszi fák, mert már régóta dédelgetett, de időhiány miatt mindig tologatott tervünket valósítottuk meg, festettünk, illetve elsősorban Toma, rögtön három (!) színes fát, ujjfestékkel, tenyérlenyomattal, nagyon jók lettek 🙂

még szárítom őket, mert enyhén szólva vastag lett rajtuk a festék, de később megmutatom mindegyiket. A sütit most Legkisebbünkkel együtt kevertük, ez mindig jó program 🙂 :

Aztán még vágtunk is, ez is Toma ötlet volt, ezt éppen vasárnap, abból a sok ficni-fecniből még nem tudni mi lesz,

de valószínűsíthetően megint egy újabb fa 🙂 , majd meglátjuk. Jó volt, hogy napközben sokszor játszottuk az itt emlegetett ovis játékokat, többször előkerültek a mesekönyvek is, a kedvenc képem ez, amikor a nagy olvassa a kicsinek az új kedvenc verseket 🙂 (nem túl jól látható, mert titokban kellett fényképezni 🙂 ).

Mátéval is végre sikerült jó sok időt együtt lenni, ami nyilván egy kiskamasznál már nem is olyan egyszerű és másfajta igényeket vet fel. Ráadásul tanulni is kellett, nem is keveset, de most valahogy ez is jól ment. Közben együtt filmet néztünk, játszottunk a nemrég felfedezett telefonos szókirakós játékkal, beszélgettünk (!), sokat segített nekem mindenfélében, rendrakásban, terítésben (Tomával együtt) saját magától és persze együtt tanultunk is. Lehet, hogy nevetséges, de még az éjjeli ápolásos hasfájás is valahogy ideillik a sorba 🙂 … Érdekes volt, mert vasárnap egész nap nem kapcsoltuk be a tévét és az egészben az a legjobb, hogy estefelé vettük észre az egészet, úgy, hogy Máténak jutott eszébe (!). Nem hiányzott egyáltalán, még Tomának sem, pedig nem voltunk egész nap egymás sarkában 🙂 (jó mondjuk a dologban közrejátszhatott az is, hogy sehol egy Máté számára lényeges sportközvetítés sem volt 🙂 ). Lehet, hogy a Teide által nemrég felvetett jó anya kétségekre, régóta először sikerült megvalósítanom azt, ami leginkább gátolja ezt az érzést: az elég és jól együtt töltött időt… (bár az is biztos, hogy törekedni fogok ugyan rá, ahogy eddig is, de ez nyilván nem kivitelezhető minden héten, sajnos…)