Nem is tudom, hol kezdjem vagy folytassam a gondolataimat, mert azok vannak bőven, csak az elmúlt napokban leírni sem volt időm ezeket, meg valahogy nem is mindig jöttek úgy a szavak, mert kavarogtak az érzések bennem…
Először is mindenki elkezdte az ovit és az iskolát hétfőn, ami azért az elmúlt időszakot tekintve nagy szó nálunk 🙂 ! A hétfő azért szokás szerint gyásznap volt 🙂 , mindenki maradt volna még itthon és már természetesen számolgatjuk az időt a téli szünetig (amibe inkább nem is gondolunk bele). Az őszi szünet összességében egész jól alakult, voltak olyan tervek, amik összejöttek és amiket itt meg is örökítettem, de volt pár dolog, ami várat magára. Szerettem volna egy jót kirándulni ebben a gyönyörű időben, na ez nem jött össze, jó lett volna elutazni a messzi, vas megyei családi sírjainkhoz, na ez sem sikerült, de nem is ezek voltak a fontosak most és amit lehetett, a fiúk szempontjából megpróbáltam kihozni a lehetőségekből…
Legfőképp a Családfő betegsége húzta át a terveket, ami egy szimpla kis köhögős-megfázós, talán vírusos dolognak indult, de aztán kiderült, hogy ez nem ilyen egyszerű. Megvizsgálta tüdőgyógyász, mert kis zörgést lehetett hallani a tüdejéből és hörgőgyulladást állapított meg nála, de a vérvételnél az egyik értéke, ami (tüdő)trombózisra utalhat, magasabb lett, ezért elküldte az orvos CT vizsgálatra, ami most csütörtökön lesz. A doktornő szerint valószínűleg a hörgőgyulladás okozza az értékváltozást, már csak azért is mert javul Apuci állapota, de úgy gondolja – amit mi is – hogy azért jobb ennek utánamenni. Én meg azért izgulok, mert én is azt hiszem nincs baj, de jó lenne ezt már tudni is azért… Közben meg állandóan azon merengek, hogy mennyire ki tud billenteni egy ilyen dolog is a lelki békémből, milyen nehéz lehet az, ahol baj van, akármilyen egészségügyi, és remélem, hogy ezt mi nem tudjuk meg milyen…
A szünet utolsó napjai azért nem voltak így felhőtlenek, amire rátett még Máté rengeteg tanulnivalója. Rengeteg sok dolgozatot ír ezen a héten és komolyan mérges kezdtem lenni erre az egész iskolás rendszerre, mert azért az nem normális, hogy 12 éves gyerekeknek ennyit kell tanulni. Alsóban még megvoltak a szüneteink, de amióta felsős lett Máté, komolyan elmondhatjuk, hogy nem volt egy normális szünete sem, mindig valamire nagyon kellett készülni, általában több mindenre, ami lássuk be, nem egy felhőtlen állapot. Ehhez jött nekünk most hozzá, hogy a sok idei hiányzást most lehet nála igazán érezni, ugyanis, több tantárgyból elértek az aktuális tananyag végére és hiába pótolta be az éppen adott dolgokat, most összességében nehéz átlátva a töri, az irodalom, a természetismeret, hogy csak a legfontosabbakat említsem, de persze más is van még. Így persze hétvégén sokat tanultunk, én is segítettem neki, rendszerbe foglalni a sok elmaradást, kikérdeztem és hasonlók, de a lényeg, hogy a szünet utolsó napjait leginkább a tanulásnak szenteltük…
Ez a hét pedig tényleg sűrű nálunk, mindenféle szempontból. Nemcsak az eddig leírt, várható dolgok sűrítik, hanem az is, hogy a legjobb barátaink, akikkel tulajdonképpen családi viszonyunk van – már csak azért is, mert a legnagyobb gyereküknek mi vagyunk a keresztszülei – ma hazaérkeznek Kanadából. Nem így tervezték ők sem, maradtak volna még, de el kellett jönniük. Nagyon furcsa lesz a viszontlátás, mert nagyon közel voltunk mi egymáshoz, rendszeresen találkoztunk, még hét közben is, hol én, hol ők vitték el a gyerekeket az oviból, suliból, ha valami váratlan dolog adódott nekik is és nekünk is volt kire támaszkodni, talán nem telt el úgy hétvége, hogy valamit ne csináltunk volna együtt, ha mást nem, akkor a fiúk jöttek-mentek egymáshoz.
Hát, ennyire szoros volt ez a viszony és hiányoztak is mindvégig, de a nagy távolság és a három és fél év, amit külön töltöttünk, azért sejtéseim szerint érezhető lesz majd, arról nem is beszélve, hogy Toma teljesen kimaradt ebből az idilli állapotból 🙂 , tulajdonképpen nem is ismeri őket (csak skype-ról), mert egy éves sem volt még, amikor ők elutaztak… A két Apuci gyerekkori barát egyébként, később amikor megismerkedtünk közösen, mi nejek is, talán elmondhatom, hogy a legjobb barátnők lettünk 🙂 , aztán mindehhez hozzájött, hogy a 3 (fiú) gyerekük közül a legkisebb Mátéval egyidős és ők is a legjobb barátok lettek 🙂 , amit tetézett, hogy együtt jártak oviba és a suli első két osztályát is közösen járták végig. Nehéz is volt mindannyiunknak, de főleg Máténak, amikor a harmadik osztályt Beni már nem itt kezdte. A szerencsére jó osztályközössége és a sok egyéb barátja segített átvészelni ezt az időszakot, de azért kellett egy fél év, amire a helyére kerültek a dolgok…
Nekik sem könnyű persze, mert ráadásul pont a tanév közepén érkeznek haza, de az egészben az a legnehezebb, hogy a tervek szerint nem maradnak sokáig, mert januárra már ismét külföldre szeretnének menni… Hát… Az érzelmi hullámvasút mellett, nehéz lesz kézben tartani a gyeplőt a hétköznapokban addig is, mert a gyerekek náluk most nem járnak suliba, még az is lehet, hogy átmenetileg magántanulók lesznek, de Máté meg ugye ezt nem mondhatja el magáról – csak szeretné 🙂 – de amit lehet, azt meg megpróbáljuk kihozni az együtt töltött időből, én is kíváncsi leszek, hogy hogy sikerül mindez 🙂 … Mindenesetre, délután családosan kivonulunk a reptérre – Toma már előre örül a repülőknek 🙂 , másnak egyelőre úgysem tud a Drágám 🙂 – két kocsival hozzuk őket haza, hogy a csomagok is beférjenek, na meg ők is 🙂 …
Hát, ilyen nem mindennapi hét nálunk ez a mostani 🙂 …
–
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: