Pénteken hazajöhettünk a kórházból, még az utolsó, délután négy órakor esedékes vénás antibiotikumot kellett megvárnunk Tománál és elengedtek minket… Legkisebbünk nagyjából jól van, csak a hasa és a torka fáj, na meg van egy kis hasmenése, de ezeket leszámítva nincs más. Illetve még annyi, hogy sikítófrászt kezd kapni – teljesen érthetően – a kórháztól és mindezt itthon is nyűgöséggel juttatja kifejezésre, amit szintén teljesen megértek… Most még a ragaszkodóbbnál is ragaszkodóbb, lassan mindent együtt csinálunk – tényleg 🙂 – úgyhogy nagyjából semmi időm sincs 🙂 . A legfontosabb azonban, hogy látom a gyógyulást, itthon vagyunk és nem is akarok másra gondolni, és semmi mást sem szeretnék csak azt, hogy igazak legyenek az előbb leírtak. Írok majd mindenről – ha egyszer időm lesz – de annyira koncentrált volt ez a hét, mert volt itt minden: ijedség, aggódás, öröm, vidámság, meglepettség, fásultság és még sorolhatnám, nálam is ülepedni kell mindennek. Az biztos, hogy egy ilyen kórháztúra hamar felrázza az ember lányát, egyrészt boldog, hogy vége van, másrészt meg örül, hogy “csak” ennyi baj van, mert azért ilyenkor mindig az ott látottak az ijesztőbbek és még nem is mondhatom, hogy szörnyűségeket láttam vagy súlyos bajokat, de mégis…
Kommentek
(A komment nem tartalmazhat linket)
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:
Igen, most már én is nagyon utálom a kórházat, hogy egészen őszinte legyek, de ahogy írod, van amikor elkerülhetetlen… Most próbálom sulykolni magunkba, hogy a krupp is csak valami becsúszott véletlen volt 🙂 , remélem sikeres leszek ebben 🙂 ! El tudom képzelni, hogy érzel Boróval kapcsolatban, én sem tudom Toma mit fog szólni az ovihoz, ha – talán – jövő héten megyünk, főleg úgy, hogy végre nevetve ment be a csoportba, ráadásul sok minden jóból kimaradt, ahogy Boró is emlékszem írtad, szóval nem lesz egyszerű, az biztos!
Mi most nyár óta, négyszer voltunk Tomával bent (meg majdnem még egy becsúszott, amit nyár végén elkerültünk), úgyhogy kicsit ez most sok volt, de a legnehezebb a mostani pár nap volt azért, úgyhogy én is nagyon boldog vagyok, hogy itthon vagyunk 🙂 és tényleg nagyon remélem én is, hogy ennyi volt…
Örvendek, hogy jobban vagytok – amit meg a kórházról irsz, totál átérzem – minden betegség alatt a legnagyobb mumusom a kórház, persze ha menni kell, akkor menni kell nem vitás – de utálom! És el tudom képzelni mennyire tajtad lóghat Toma – nálunk is ez van a betegségek alatt/után – már előre tartok a szerdai ovitól – Boró egy hónapja nem volt oviba… Gyógyulást és irj, amikor időd és alkalmad lesz rá!
Tudom, miről beszélsz, épp ma reggel számoltam össze, hogy négyszer voltunk a két fiúval eddig kórházban. Remélem, ennyi volt…
örülök, hogy otthon vagytok!