Pénteken hazajöhettünk a kórházból, még az utolsó, délután négy órakor esedékes vénás antibiotikumot kellett megvárnunk Tománál és elengedtek minket… Legkisebbünk nagyjából jól van, csak a hasa és a torka fáj, na meg van egy kis hasmenése, de ezeket leszámítva nincs más. Illetve még annyi, hogy sikítófrászt kezd kapni – teljesen érthetően – a kórháztól és mindezt itthon is nyűgöséggel juttatja kifejezésre, amit szintén teljesen megértek… Most még a ragaszkodóbbnál is ragaszkodóbb, lassan mindent együtt csinálunk – tényleg 🙂 – úgyhogy nagyjából semmi időm sincs 🙂 . A legfontosabb azonban, hogy látom a gyógyulást, itthon vagyunk és nem is akarok másra gondolni, és semmi mást sem szeretnék csak azt, hogy igazak legyenek az előbb leírtak. Írok majd mindenről – ha egyszer időm lesz – de annyira koncentrált volt ez a hét, mert volt itt minden: ijedség, aggódás, öröm, vidámság, meglepettség, fásultság és még sorolhatnám, nálam is ülepedni kell mindennek. Az biztos, hogy egy ilyen kórháztúra hamar felrázza az ember lányát, egyrészt boldog, hogy vége van, másrészt meg örül, hogy “csak” ennyi baj van, mert azért ilyenkor mindig az ott látottak az ijesztőbbek és még nem is mondhatom, hogy szörnyűségeket láttam vagy súlyos bajokat, de mégis…