Kórházi visszatekintő

A múlt heti hétfőnk eléggé sokkoló volt, ugyanis hajnalban, olyan fél 6 körül arra ébredtünk, hogy Toma nehezen veszi a levegőt, szinte nem is kapott normálisan… Az emeletről szaladtam le vele a földszintre, gyorsan kitártuk a terasz ajtót, őt pedig paplanba bugyoláltuk és álltunk a hidegben, remegve várva, hogy jobb legyen a helyzet… Lassan jobb is lett – szerencsére – egyértelmű volt, hogy kruppal van dolgunk, ami először jött elő Tománál.

Előzménye nem nagyon volt a dolognak, vasárnap picit köhécselt Legkisebbünk, de annyira alig és ritkán, hogy még az ovis cuccát is összepakoltam este, nem gondoltam, hogy itthon kéne maradnia. Éjjel aztán egyre jobban és egyre csúnyábban köhögött, hajnalban pedig jött a fulladozás… Nem volt kérdés, hogy miután jobban lett, öltözködtünk és mentünk a Heim Pálba.

Szegény Mátét is nagyon sajnáltam, persze ő is felébredt a nagy riadalomra, megijedt, mint mindannyian, aztán otthon hagytuk azzal, hogy készítsen magának reggelit és uzsonnát – amit persze mindig én csinálok neki 🙂 – majd menjen be egyedül az iskolába. Erre eddig soha nem volt példa, de mindent megoldott és elintézett, annyi könnyebbsége lett, hogy miközben a kórházba robogtunk, felhívtam a szomszédékat, akikkel Máté és az ő lányuk miatt lettünk barátok, kiskorukban elválaszthatatlanok voltak, szóval ők elvitték majdnem a suliig reggel, hogy ne kelljen a hidegben gyalogolnia…

A kórházban éppen nem volt senki előttünk, úgyhogy egyből bejutottunk, maszkos inhalálást kezdtek Tománál, meg persze kaptunk egy ágyat a sürgősségin, ahol már szinte mindenkit ismerünk, a nyári gyakori látogatásaink miatt 🙂 .

Itt még nagy a jókedv 🙂 :

Toma egyre jobban lett, szélsebesen javult, de azt lehetett tudni és érezni, hogy bent tartanak minket éjszakára. Így is lett, bár ez a kórházi napunk lett a legjobb így utólag, nyilván azért is, mert Legkisebbünk jól érezte magát, vidám volt, sokat játszott, ráadásul sütött a nap, ki is küldtek minket a kórház benti játszóterére – mivel a friss levegő jó a kruppnak – amit ki is élveztünk, többször visszamentünk, Toma pedig remekül érezte ott magát, olyan volt, mintha kiruccantunk volna egyet játszóterezni 🙂 .

Bent is jól eljátszottunk, találtunk Bogyó és Babóca memorit, ami itthon is van, Apa behozta a kedvenc mesekönyveket is, azokból olvastunk, nagyon szeretett Toma ott egy kis asztalon játszani, ami útpályának volt megfestve parkolóval mindennel együtt, ott tologattuk a buszokat, markolókat kis autókat, elfelejtettem lefotózni is 🙂 . Nagyon tetszett még Tomának egy kis játékkonyha, azzal is sokat ügyködött:

Már este itt is belázasodott, ami nem volt nagyon magas 38,6 volt a csúcs, de akkor még nem tudtam, hogy ez így lesz napokig és ez még a betegség második felvonásának kezdete. Az éjszakás nővér az eddigi legkedvesebb volt – vele még nem találkoztunk 🙂 – ráadásul nagyon oda is figyelt mindenre, szóval olyan igazi jó nővér volt. Toma nála villantott meg valamit az igazi énjéből, ugyanis amikor bemutatkozott nekünk nagyon kedvesen megkérdezte Tomától, hogy hogy érzi magát… A válasz még engem is meglepett 🙂 , Legkisebbünk másodszori kérdezésre, körülbelül olyan tekintettel, hogy vajon hogyan érezhetném magam, mi ez a hülye kérdés 🙂 , szépen, egyértelműen, jól érthetően és tagoltan válaszolt: SZARUL! 🙂 A hatás persze nem maradt el, nemcsak a nővérke, de a szomszédos ágyak anyukái is hahotáztak a nevetéstől, beleértve engem is 🙂 … Másnap a reggeli vizitnél pedig a főorvossal haverkodott össze, előző nap találkoztak talán egyszer, és Toma ahogy meglátta, mint aki tudja, hogy ki az illetékes ez ügyben lazán csak ennyit mondott neki: – Szia, ma hazamegyek! 🙂 … Na, ezen meg az egész orvos csapat szórakozott igen jól, a főorvos is csak annyit tett hozzá, hogy úgy látszik új főnök érlelődik itt 🙂 , bár miután megvizsgálta, azt mondta, hogy a várakozásokkal ellentétben igazat kell adnia Tomának, vagyis tényleg hazamehet 🙂 … Igazából meg sem kellett szólalnom, minden elintéződött nélkülem is 🙂 …

Itthon aztán ideig-óráig jó volt minden, de kedd este már nagyon fájt Toma hasa, annyira, hogy alig aludtunk valamit és magas láza volt. Szerdára egyébként is meg volt beszélve az ismerős doktornőnkkel a Heim Pálba – akivel Apa egyik barátja hozott össze minket nyáron, miután szálló vendégek lettünk a kórházban – egy vizsgálat, délután kettőre. Ugyanis eddig a kiszáradásos dolgok nem az ő szakterületei voltak, mert pulmonológus-belgyógyász, viszont a krupp az pont az ő szakterülete, pont aznap jött vissza külföldről, amikor mi hazajöttünk a kórházból, így jött a találkozó ötlete, mert gondolta a vizsgálat szerint felvesz a betegei közé és ha bármi gondunk van esetleg később, már nem küldenek el a kórházból. Ez azért volt lényeges, ugyanis mi Szigetszentmiklósiak a Tűzoltó utcai kórházhoz tartozunk hivatalosan, eddig is mondjuk mindig elláttak, de volt már rá példa  többször is, hogy át akartak küldeni oda minket, egy hajszálon múlt csak sokszor, hogy maradhattunk. Azt mondjuk nem gondoltam volna még kedden, hogy külön aktualitása lesz annak, hogy bemegyünk hozzá. Most már kiokosodtam másoktól, hogy a kruppnál az első nehézlégzős napok a felvezető körök szoktak lenni, aztán utána jön még egy fekete leves, betegség formájában, ez történt velünk is…

Ami nem lenne veszélyes úgy alapjáraton, “csak” megterhelő, de nálunk megint jött a kiszáradásos rész… Amikor megvizsgált a doktornőnk a kórházba, Toma hányt egy picit a mandulavizsgálat után – mert az is nagyon fájt neki – és már akkor mondta, hogy egy picit olyan kiszáradás felé menetelőnek érzi Tomát. Hát, ez úgy meglepett minket, mert emlékeink szerint ivott sokat egész nap, nem hányt, viszont magas láza volt. Valószínűleg ivott ugyan, de ezek szerint nem eleget, azért vért és vizeletet vettek ott tőle, de hazamehettünk, mert délután lettek meg a leletek is és egyébként is még jól volt Legkisebbünk. Itattuk persze amennyire tudtuk, de aztán a magas láza mellé este még egy hányás jött, ivás kevés volt, szóval mentünk a kórházba vissza éjjel…

Gondoltuk, hogy mindentől függetlenül a sürgősségin kötünk ki, aztán délelőtt az infúziós feltöltés után hazajövünk 🙂 , de mivel már papírunk is volt arról, hogy orvosunk van, akinél ráadásul délután jártunk, az ő osztályára küldtek minket. Este még üzenetet is küldtünk neki, hogy bemegyünk a kórházba, ő vissza is írt, hogy jól tesszük és másnap reggel találkozunk, de nekünk még akkor sem esett le, hogy majd ez az ő osztályán lesz 🙂 …. Máté szegény megint otthon maradt, 9-re értünk be a kórházba, de most nagyon sokat kellett várnunk, fél 12 volt, amire bejutottunk a vizsgálatra, utána átkecmeregtünk az osztályra, Toma többször elaludt közben, amikor viszont a branült rakták be neki, nagyon sírt szegénykém, sok volt már neki ez a pár nap… Éjjel egy körül kaptunk egy ágyat, itt két ágyas szobák vannak, nekem még háromezerért fotelágyat is lehetett kérni, így ezután már azon aludtam én is, nem a széken 🙂 . Máté otthon tartotta a frontot, nagyon jól bírta akkor az egészet, bár aludni nyilván nem tudott, megvárta Apát, aki kettő körül ért haza, így másnap ő sem ment suliba.

Másnap kiderült, hogy jobb is, hogy ott tartottak minket, mert az éjszakai infúziók után ugyan jobban lett Toma, de valahogy nem akart eleget inni, úgyhogy nyilván haza sem  mehettünk volna, ha a sürgősségin maradunk. Ekkor már a krupp távol volt, de volt helyette mandulagyulladás, amire antibiotikumot kezdtek el adni vénásan, mert átment gennyes jellegűbe, vagyis  baktériumosba, volt magas láz és hasfájás. A szobánk, sőt a szobatársunk is nagyon aranyos volt, egy hasonló korú kisfiú mint Toma az anyukájával, ők keddtől voltak bent és akkor jöttek haza, amikor mi, pénteken, a kisfiúnak asztmája van. Sokat ugyan nem játszottak, vagyis inkább semmit, mert Toma csütörtökön még kifejezetten rosszul volt, semmi kedve nem volt semmihez, nyűgös is volt, délután még kapott egy adag infúziót, aznap az volt a nagy szám az egész osztályon, hogy jött Lala bohóc, bejött hozzánk is, kapott lufit is Legkisebbünk, aminek nagyon örült 🙂 , tényleg szívderítő egy ilyen látogatás nekik, tiszta kedélyjavítás volt, de még nekünk is 🙂 . Miután megkérdezte, hogy mi bajunk van, mondtam, hogy kruppal és annak hozadékaival vagyunk itt, mondott egy nagyon jót Lala bohóc, ami nem tudom addig miért nem jutott eszembe, hiszen én általában ilyesmire gondolok legelőször, de onnantól legalább magamévá tettem a gondolatot 🙂 . Szóval azt mondta ő, hogy Tomának nem kruppja volt, csak aznap egyszer nehezebben vette a levegőt 🙂 … Hát, így gondolok erre mostantól 🙂 …

Pénteken már fél lábbal kint voltunk, tudtuk, hogy hazajöhetünk, láz sem volt, ivott, sőt már eszegetett is Toma, de az utolsó, délután négy órási antibigyót még meg kellett várnunk. Aznap viszont teljesen nyűgös volt a Drágám, az inhalálásnál – amit egyébként nagyon utál, a hangja, a sok pára és minden miatt – előadott egy majdnem földön fetrengő hisztit is, a szobában is többször volt az, hogy apróságokon kijött a hiszti, látszott, hogy tűréshatárának végét járja. Pénteken többször elmentünk a játszószobába is játszani,

lementünk az automatákhoz kávézni és liftezni 🙂 , mindenfélét kitaláltunk, de már nehezem telt el a nap, de végre hazajutottunk délután.

Nehéz volt nekem is nagyon ez a pár nap, főleg az utolsó kettő. A mélypont nálam csütörtök reggel volt, miután nem sokkal a keddi hazatérés után megint a kórházban találtuk magunkat. Toma felé, meg úgy egyáltalán próbáltam nem mutatni semmit, de belül azért kiborultam kicsit, rossz volt látni Tomát olyan elesettnek, nehéz volt valahogy az egész. Nem értettem már akkor sem, tudtam, hogy nincs nagy baj, szinte valószínű volt, hogy péntekre jobb lesz minden, a körülmények is sokkal jobbak voltak ott, mint a sürgősségin, még ágyam is volt 🙂 és mégis… Korábban mindig könnyedén vettem az ilyen helyzeteket, mindig arra gondoltam, hogy egy ilyen nem lehet probléma, hiszen az ilyesmik nem súlyos dolgok, máshol sokkal nagyobb bajok vannak, örüljünk, hogy csak ilyennel vagyunk bent és nyilván azt hittem magamról, hogy ez mindig, minden hasonló helyzetben így lesz, no, hát eljöhet az a pont, hogy nem mindig van így 🙂 … Most próbálok úgy lenni ezzel az egésszel, hogy sehogy sem gondolok rá, vagy ha igen, hát arra fókuszálok, hogy most ezzel kitomboltuk magunkat és remélhetőleg itt van vége ennek a kórházas dolognak…