A mi Dédink már máshol van, még írni is nehéz róla… Az, hogy ilyen hirtelen került kórházba mindenkit meglepett, az meg pláne, hogy rohamosan romlott az állapota, pedig már évek óta súlyos beteg volt. Amire hozzánk elért a hír és be tudtunk menni a kórházba pénteken, már nem volt eszméleténél. Talán nem is ismertem senki hozzá foghatót, akiből így áradt a szeretet, annyira jó és tiszta volt mint ő… Az, hogy nem voltunk vér szerinti rokonok, csak tovább erősítette ezt a szálat közöttünk, talán pont azért, mert egy régi, családi barátságból mi alakítottuk ezt ki az évtizedek alatt…
Villámcsapásként ért minket a hír pénteken, rohantunk délután a kórházba, még Tomát is magunkkal vittük, szerencsénkre elaludta a kocsiban, felváltva mentünk fel a kórterembe, végigaludta az egészet. Máté pedig Beniéknél maradt, ő is imádta Dédit, gyerekek nem tudtak ugye bemenni hozzá, így megkért, hogy mondjam el neki, hogy nagyon szereti őt és tartson ki mindenképpen!!! Szörnyű volt az a délután, akkor szembesültünk mindazzal, amit most próbálunk emészteni, lelkiismeret furdalásom is volt, hogy az utóbbi hetekben valahogy sokkal kevesebbszer beszéltünk, mint kellett volna. Aztán érdekes módon, miután nála jártunk megnyugodtam egy picit, pedig beszélni sem tudtunk, de mégis. Azóta már lelkiekben készültünk az elkerülhetetlenre. Még valahogy Dédink halála is olyan volt, mint ő maga, úgy ment el, hogy a legkevésbé legyen rossz másoknak, ne kapcsolódjon valamilyen ünnephez, hatodika előtt pár órával és a karácsonynál jóval előbb távozott… Már most hiányzik…
Köszönöm Enikő…
Sajnálom! Őszinte részvétem
Köszönöm Tünde…
Őszinte részvétem, Vivi… 🙁