Játszóházas

El sem hiszem, hogy nem jutok ide, de ez van, pedig nincs semmi különös és mégis… Gondoltam, közeledvén a következő hétvégéhez, azért megosztom az előzőnek a csúcspontját, legalábbis Toma szemszögéből 🙂 . Talán az egyik bejegyzésben írtam már, hogy ezt a programot – sok másik mellett 🙂 – teljes egészében ő találta ki, mert nálunk ez most valahogy nagyon nem volt terítéken és úgy látszik tudja mi kell neki 🙂 , mert az is kiderült, nagyon jól választott több szempontból is. Egyrészt az elmúlt trutyis hétvégi napokon nem nagyon lehetett kinti programban gondolkozni azt hiszem, így ez telitalálatnak bizonyult a részéről. Mondjuk az egy kicsit nehézkes volt, hogy rengeteg gyerekes család gondola ugyanezt mint utóbb kiderült, mert amikor szombat délután a játszóházba értünk, kisebb fajta tömegnyomor fogadott bennünket 🙂 .

Több szempontból is az első volt ez a játszóházas kiruccanásunk. Egyrészt olyan még soha sem volt, hogy csak a fiúk és én látogattuk meg az intézményt, vagy vittünk magunkkal plusz gyereke(ke)t vagy több családdal mentünk vagy Kati mamával és Istivel, de hármasban még soha nem jártunk ott 🙂 . Másrészt az is első volt, hogy bár Toma mindig is nagyon szerette az Elevenparkot, ahogy növögetett ugye egyre jobban, de szerintem most élvezte a legjobban az egészet, egyszerűen nem ismertünk rá 🙂 . Mátéval felváltva rohangáltunk vele és utána a különböző játékokhoz, aztán volt, hogy hagytuk le-föl rohangálni például a nagy labirintusnál, ahol fel kell mászni a csúszdákhoz, majd lehet lecsúszni és újra menni. Ezt a bejáratott kört ráhagytuk, mert egy idő után nem tudtunk szinte lépést tartani vele, de nem rettent meg attól sem, hogy neki egyedül kell ezt a nem kevés távolságot bejárnia, a szememmel követtem végig, megjegyzem az is épp, hogy sikerült néha 🙂 …

Ez volt az egyik ultra kedvenc, aztán még sokáig bolyongtunk az útvesztő egyéb részein, mindenféle akadályokon átjutva, de imádta a felfújt hajós ugrálóvárat, ahová fel kellett mászni és nagy meglepetésemre nála nagyobb gyerekeknek is volt, hogy segíteni kellett, de őt ez mit sem zavarta 🙂 . 

Amiért tulajdonképpen mentünk a hatalmas trambulinok is eget rengetőek voltak 🙂 , bár meg kellett küzdenünk egy szabad helyért, az ügyességen és gyorsaságon sok minden múlott ott és akkor 🙂 , hogy mi is ugrálhassunk 🙂 . (a fotók sajnos olyanok amilyenek, egyrészt mindenhol mozgásban volt általában mindenki, másrészt ezek olyan gyors kattintgatások voltak 🙂 )

Aztán ilyesmik voltak még, amiket szintén imádott 🙂 , a teljesség igénye nélkül 🙂 :

A végén maradt két zsetonunk, azt elhasználtuk a helikopternél

és a nagy kedvenc mozdonynál, annyira édes volt, meg kellett vizsgálni, hogy honnan jön az a duda hang, amit nyomkod 🙂 :

Meglepetésemre Máténak is volt kedve így jönni, sőt nem csak volt kedve, de ő mondta, hogy most ne hívjunk senki barátot neki és tényleg nagyon jól érezte magát, de azt hiszem mindannyian. Azt mondta, hogy most érezte magát szinte a legjobban, mert nem kellett senkihez alkalmazkodni (igen, ilyen érzésem nekem is volt 🙂 ), és valahogy egymással is tök jól elbohóckodtak a fiúk 🙂 . Különben is az az érzésem velük kapcsolatban mostanában, hogy a mindennapos kis viták és a korkülönbség ellenére valahogy nagyon egyben vannak ők ketten. Máté külön főnyeremény volt, ahol eddig én rohangáltam Legkisebbünk után, ott nagyrészt ketten míveltük most ugyanezt, sőt volt, hogy néha ő egyedül ment utána, teljes örömmel 🙂 .

Nagyon sokáig, estig maradtunk megint – mindig elhatározom, hogy most nem leszünk sokáig, aztán ez sose jön össze 🙂 – az estét megkoronáztuk még egy Mekis vacsorával, ahol már igencsak rég jártunk. Toma most szombaton is menni akar persze, meg többször is a héten, de azért próbáljuk megmagyarázni neki, hogy ez nem heti program 🙂 …