Közlekedős nap

Tervezzük már egy ideje, hogy elmegyünk tömegközlekedni és minél több járművel utazgatunk a városban, csak úgy, szórakozásból 🙂 . Ez a napunk a kánikulai péntekre esett 🙂 , na nem volt azért ez szándékos, csak így tudtuk összehozni, mert egy remek partnerünk is akadt Szami, a keresztfiunk személyében, aki kiskorában – csakúgy mint Toma – imádott autózni, buszozni (!) és mindenféle járművön utazni 🙂 . Attól féltem, hogy 18 évesen ez már neki nem lesz nagy program, de ő ajánlkozott és így utólag elmondhatom, hogy nagyon élvezte 🙂 , sőt, amíg itthon van, augusztus végéig, kifejezetten kérte, hogy szervezzünk még hasonlót 🙂 … 

Na, hát így, mivel a péntek mindenkinek jónak tűnt, hőség ide vagy oda, mi elindultunk 🙂 . Mondjuk vittem, főleg Tomának rengeteg innivalót, mi útközben is tudtunk magunknak venni, Legkisebbünket jól bekentem naptejjel és útra keltünk. Letettük a kocsit a Szent Imre téren és onnan hévvel mentünk a Borárosra, ahol felültünk szeretett kishajónkra, már csak azért is, mert ezzel Szami még nem utazott 🙂 .

A Batthyány téren szálltunk le, onnan metróval mentünk tovább, de előtte gondoltam én beülünk a Nagyi palacsintázójába, úgyis ebédidő volt már addigra, de senki nem volt éhes. Viszont a fagyi az mindenkinek lecsúszott ezért azt vettünk, de inkább leültünk az árnyas kerthelyiségbe és kehelybe kértük a gombócokat.

Az volt egyébként a napunk mélypontja meleg ügyileg, hőség volt, de ahogy kijöttünk onnan, borongósabb szellősebb lett az idő, és valahogy aztán már egész úton nem éreztük, hogy olyan nagyon meleg lenne. Rosszabbra számítottam, azt hittem, hogy többször elviselhetetlenül nagy lesz a kánikula, de szerencsére nem így volt, később már el is felejtettük szinte a 33-34 fokot, mert valahogy nem éreztük.

Onnan utunk a metróhoz vitt, na, azért ott elhűsöltünk egy ideig, néztük a jövő-menő szerelvényeket, mert csak két megállót mentünk a Délibe. 

Az 59-es villamosra várni kellett egy darabig, de most valahogy elviselhető volt a meleg. Elzötyögtünk a Városmajorig,

ahol felszálltunk a fogaskerekűre, ami mindenkinek nagyon tetszett. Toma nem utazott még rajta és ahogy kiderült Szami sem. Olyan volt mintha egy másik dimenzióba csöppentünk volna, a hajó, metró és Déli pályaudvar zsúfoltsága után, ott csiripeltek a madarak, alig volt utas rajtunk kívül. Várni kellett egy 10 percet az indulásig, de addig mindenki jól elvolt,

Legkisebbünk még bújócskázott is a szerelvényen 🙂 :

Végállomástól végállomásig, a Széchenyi hegyig mentünk, egyesek teljesen elkényelmesedtek 🙂 , 

mi meg – ahogy egész úton – beszélgettünk 🙂 , egyebek mellett kibeszéltük Anglia EU-ból való távozását 🙂 , na meg nosztalgiáztunk… Régen, amikor Szami 10-11 éves lehetett, Mátéval együtt vittük őket minden héten lovagolni, amire ő nagyon szívesen emlékszik vissza (jó érzés, na 🙂 ), bár azért az kicsit megmosolyogtató volt, hogy Szami azt is boldogan emlegette, hogy utána általában mindig elmentünk a Mekibe is 🙂 …(mik maradnak meg gyerekkori szép emlékként 🙂 , pedig azért máshová is jártunk 🙂 )

Felérve a Széchenyi hegyre, elrohantunk a Gyermekvasút mosdójába, mert Tomának mennie kellett 🙂 , és, ha már ott voltunk, nem hagyhattuk ki a vattacukrost sem, vettünk mindenkinek, mert Legkisebbünk képzeletbeli bakancslistáján a medencézés után ez következik 🙂 … Nagyon boldog volt, hogy most kapott egyet 🙂 !!!

Egyébként nagyon meglepődtem, mert a Gyermekvasútnál minden olyan kihalt volt, beszélgettünk a vattacukros nénivel, aki nagyon aranyos volt egyébként. Elmesélte, hogy tavasszal van mindig nagy forgalom, utána ősszel valamivel kisebb, de jó, meg a szép téli napokon, egyébként minden ilyen kihalt, főleg nyáron a meleg időben, neki állítólag mindegy, mert a közelben lakik, pár ezer forintért is kimegy árulni… Nem gondoltam volna, egy időben – főleg Máté kiskorában – minden évszakban többször vonatoztunk ott, de valahogy nem emlékszem ilyen elhagyatottságra. Kósza ötletként megfordult a fejünkbe, hogy vonatozunk egyet, de már olyan három körül járt az idő, az meg nagyon hosszú lett volna, szóval inkább abban maradtunk, hogy majd egy másik alkalommal – főleg, ha ennyire nincs túlzsúfoltság 🙂 – arról nem is beszélve, hogy még haza is kellett jutni 🙂 .

Visszafelé megálltunk a közeli a játszótéren, ahol Toma kiélte magát,

Szamival is rengeteget játszott,

bújócskáztak is. Közben ott is összeismerkedtünk egy anyukával és a kislányával, aki nagyon cuki volt, besegített Legkisebbünknek Szami megkeresésében 🙂 … Én meg csak csodáltam a keresztfiunkat, egy óvó bácsi veszett el benne, mert Tomát is végig istápolta az úton, de a kislánnyal is nagyon jól elvolt 🙂 …

Aztán gondolkodtunk, hogy merre menjünk haza, én egy bonyolultabb útvonalat eszeltem ki, vagy sok metrózással és pici villamossal, vagy sok villamosozással, de Szami megmentett minket – mert akkor már azért eléggé fáradtak voltunk – eszébe jutott, hogy a 212-es busz a fogaskerekű Svábhegy megállójától indul, és egészen a Borárosig megy. Persze erre szavaztam akkor már én is 🙂 , elmentünk a Svábhegyig, ahol megint eltérültünk egy picit a Szépkilátás cukrászdánál. A Széchenyi hegynél a vattacukor után a Kő büfénél nem volt éhes senki, ott a cukiban pedig volt mindenféle finomság, de csak sós pékárut és fagyit kértek az utastársaim. Megint leültünk a kertben és nagyon jól éreztük magunkat 🙂 …

Aztán mentünk a buszhoz, a cukrászda közelében van a megállója, és ahogy felszálltunk pár megálló után Toma nekem dőlve elaludt 🙂 és így szundított egészen a végállomásig. Nagyon fáradt és nagyon aranyos volt 🙂 ,

még jó, hogy nem az én útvonaltervem szerint mentünk hazafelé 🙂 . Még a Borárosról így is héveztünk egyet, aztán beültünk a kocsiba. Hazavittük Szamit, akivel megbeszéltük, hogy folytatása lesz a napnak 🙂 , és miután hazaértünk sok értelmes dolgot nem csináltunk (bár már fél 6 volt) – szerintem főleg a meleg vette ki mindenkinek az erejét – korán mentünk aludni 🙂 …