Tegnap reggelre bekötött füzetek (néhány kivétellel, amikről nem tudjuk, hogy az új tantárgyakhoz pontosan milyen kell), tele tolltartó és rajzdoboz várta az indulást, tornazsák csak azért nem, mert az csak ma kellett 🙂 . Máté azért annyira nem várta, mindig ugyanaz az érzés van ilyenkor, a barátaival való találkozásnak persze örül, de akkor lenne jó igazán a suli, ha nem kellene annyit tanulni… (Igaz, teljes mértékben). A könyveket tegnap kaptuk meg, azóta a fele bekötődött, hiába felsőben valahogy már ezek a dolgok mennek, mint a karikacsapás és ha nem lennének ilyen szépen készen, akkor sem jelentene nagy hiányosságot, ezt már a suliban is lazábban veszik.
Tegnap ráadásul még a nyárban élve, valahogy furcsa volt megint iskolába indulni, itt a szokásos tanévkezdő fotó:
(remélem nem felejtem el és Tomát is sikerül majd lefotózni hétfőn, amikor oviba indul és kettőjüket együtt is 🙂 ) Én konkrétan úgy éreztem magam, mintha külső szemlélőként nézném végig az évnyitót, pedig jól elbeszélgettünk a többi szülővel (Toma úgy volt, hogy jön velünk, de reggel nem akaródzott neki elindulni olyan korán 🙂 , és mivel a Családfő később ment csak befelé, itthon maradt vele 9-ig). Na, aztán kaptunk utána egyből a jóból, csak, hogy felrázódjunk! Évnyitó után Judit, az ofő miután felmentek a gyerekek a terembe ledarálta nekünk, ott ácsorgó szülőknek 2 percben a legfontosabbakat, amit a gyerekeknek is utána mondott el: Mátéék angol tanára, akit nagyon bírtak (egy férfi tanár, kettő volt eddig összesen) elment a suliból, helyette a másik angolos csoport tanárnője tartja majd nekik az órákat, akit, hát, hogy is fogalmazzak finoman, nem övez valami nagy imádat, a másik sokkterápia az órarend volt, háromszor lesz 7 órájuk (!!!) a héten, egyszer hat és pénteken öt….
A három másik anyukával annyira megrészegültünk a hírektől, hogy egy olyan kapu felé indultunk és akartunk rajta kimenni, ami már évek óta le van zárva (ráadásul mindegyik gyerkőc a kis társaságunkból, a távozó tanár csoportjában volt), szóval kóvályogtunk ott, mint az a bizonyos gólya… a levegőben 🙂 … Én a magam részéről ott hirtelen szívesen visszamentem volna valahová a nyár közepébe és elfelejtettem volna az egészet, ami egyébként is vár Mátéra ebben a tanévben. Két új tantárgy jön be a fizika, kémia, rengeteg sok óra, komoly követelmények, az egész év ugye már beleszámít a továbbtanulásba és ami nem mindenhol szokás, de itt igen, hetedikben és nyolcadikban félévkor és év végén a fontosabb tantárgyakból, házi vizsgák vannak az iskolában, amire tételek szerint készülni kell, ugyanolyan, mint egy rendes vizsga, egyesével tételt húznak, kidolgozzák, majd felelnek belőle.
Mindezek ellenére szeretném erősíteni Mátéban azt, amit eddig is vallottunk, hogy nem a jegyek számítanak, az életben meg főleg nem, jó az elég jó is, nem kell tökéletességre törekedni, még, ha olyan csábító is ez most a továbbtanulás szélén, nem ezen múlik nyilván az élet, hülyén is venné ki magát, ha minden általános iskolában eleve elrendeltetne 🙂 és legfőképp, hogy olyannak szeretjük amilyen, nem kell olyasmin rágódnia, hogy esetleg csalódást okoz nekünk bármivel is (már hallottam tőle ilyet, pedig aztán ilyen magamtól asszem eszembe sem jutna 🙂 ), ja, és ami nagyon fontos még, próbálja jól érezni még magát ebben a két évben ott, abban a suliban és abban az osztályközösségben, amit egyébként úgy szeret!
Hát, szóval ilyen gondolatok kavarogtak egész délelőtt a fejemben, egyébként Legkisebbünkkel buszozni voltunk (majd írok róla), meg egy picit összeszűkült a gyomrom valahogy, ahogy Mátéra gondoltam elég sokszor abban a pár órában, mert féltettem kicsit az angol tanáros hírtől, meg ettől az egész elkövetkezendő két évtől, ami vár rá (hol vannak már a gondtalan alsós évek, Tománál majd biztos azokat is jobban megbecsülöm), hiába na, ez valahogy olyan anyapara szerintem…
