Utólag is…

…Boldog Karácsonyt mindenkinek! Ehhez itt a blogon azért, némi lelkiismeret furdalás is társul, ugyanis annyira el voltam foglalva a karácsonyunk megvalósításával, hogy itt már nem futotta semmire, sem az erőmből, sem az időmből… Azt hiszem látszik is a közel egy hetes írásmentes szüneten 🙂 , de legalább az itthoni ünneplés úgy ahogy megvalósult. És, hogy elégedett vagyok-e? Hát, nem teljesen, elsősorban magammal szemben. Mert nem történtek nagy dolgok, olyasmire gondolok, hogy senki nem betegedett le, nem voltak nagyobb katasztrófák, mégis kinyúlt nyelvvel értem vagy inkább értünk az előkészületek végére.

Ennek pedig így utólag azt mondom, hogy az az oka, hogy annyi mindent beterveztem én a házzal, takarítással, sütés-főzéssel, közös kézműveskedéssel együtt, hogy csak győztem megvalósítani ezeket… A jövőre vonatkoztatva, főleg az ünnepek alatt, vagy inkább advent alatt a kevesebb több intelmet kell követnem, mert ugyan sikerült mindenre időt szakítani és a lényeg sem veszett el, hogy együtt voltunk és kiélveztük az időt, sőt, még a játékokat is, de azért számomra főleg az advent végül eléggé ütemtervesre sikeredett 🙂 ….

Aztán Murphy csak itt ólálkodott körülöttünk, először úgy kedd magasságában én robbantam le, majdnem teljesen. Ugyanis hajnalban zuhanyozás közben, bár nem szokott, csak  nagyon ritkán történt velem ilyesmi, eddig ha kétszer életemben, akkor lehet, hogy sokat mondok, egy éles fájdalmat éreztem, ahogy lehajoltam és valami ideg becsípődhetett a derekamnál, vagy mi… Na, de ez még csak hagyján, utána másodpercekkel cefetül rosszul kezdtem érezni magam, mint aki mindjárt elájul, szerintem közel is voltam hozzá. Valahogy kikászálódtam a kádból, persze nem volt ébren még senki 🙂 , úgyhogy egyedül küzdve az elemekkel, meg az ájulás szelével mondogattam magamnak, hogy nem ájulok el, jól vagyok, kiérek a kanapéhoz és hasonlók 🙂 (egyébként még soha nem ájultam el, egyszer kerültem hasonló helyzetbe a kórházban, amikor már megszültem, de ugyanilyen lelki tréning szöveggel sikerült elkerülni az ájulást 🙂 ). Amikor leültem a törölközőmbe bugyolálódva, már éreztem, hogy nem fogok elvágódni és miután valamennyire jobban lettem, elkezdtem kiabálni felfele a többieknek, hogy keljenek fel, egyébként nem magam miatt, hanem mert munkába és suliba kellett akkor még menni és éreztem, hogy felmenni nem fogok tudni 🙂 .

A Családfő leérve kellően elborzadt rajtam 🙂 , szigorú ágynyugalmat rendelt (volna) el, de mivel aznapra volt jelenésünk az oviba a rajztorna újabb feladatsoráért és még ajándékokkal is készültem, meg már sokkal jobban is voltam, csak kiegyenesedni nem tudtam teljesen 🙂 , ezért persze nagyjából elvégeztem azt, amit aznapra beterveztem Tomával együtt, sőt, még a spejz takarítás sem maradt el 🙂 (a munkaterápia egyébként eddig már többször bevált nálam, gyógyulást elősegítő helyzetekben, bár az igaz, hogy nem mindig tud működni, pl. egy hasmenéses vírusnál nem megy a dolog 🙂 ) . Aztán másnapra, Apuci adott elő hasonlót, csak ő lehet, hogy sokkal durvábban, ugyanis neki már hetek óta fáj a dereka, jár is gyógytornára és kezelésre, de szerdára alig bírt menni, ülni, állni, szóval létezni is nehéz volt. Elment egy ismerős orvoshoz is, röntgenezték és hasonlók, aztán a gyógytornásza valamilyen elektromos kezelésétől csak jobban lett, de onnantól szabadságolta magát, végre…

Innentől azért viszonylagosan jól voltunk, bár görnyedt háttal, de törve nem 🙂 , semmi nem állhatott az utunkba, hogy a karácsony szellemét megvalósítsuk immár közösen 🙂 , mondjuk a gyerekek nagy derültségére néha, már ami a kinézetünket illette 🙂 … Aztán 23-án azért csak elkezdett vacakolni a cirkónk is, többször leállt, de sikerült újraindítani (vicces, hogy 25-e óta semmi baja 🙂 ), a szerelő ugyan ígérte magát még karácsony előtt, de csak két ünnep között ér ide (Máténak mondtam is, hogy menjen gázszerelőnek, úriasan megélne belőle 🙂 …). 

Azért persze sok jó is volt az utolsó egy hétben, például Tomával nem hagytuk ki a Cipősdoboz akciót, becsomagoltuk és elvittük a megunt játékokat a gyűjtőpontra. Aztán 23-án csapott meg nagyon az az igazi karácsonyi pillanat, amikor a fiúk, a Tomának reggel, a meglepibe az Angyalka által hozott cukormázas tollakkal dekorálták közösen, a két nappal korábban kisütött mézeskalácsokat… Mert persze sütöttünk is folyamatosan, mézest, linzert, aztán pénteken bejglit és zserbót.

Pénteken még megejtettem egy utolsó villám bevásárlást is, az elmaradt apróságoknak, meg egy utolsó kimaradt ajándéknak. Csak egy órára szaladtam el a közeli plázába, mindennel végeztem is, de az alatt az idő alatt, konkrétan félóra alatt, két elkeveredett kisgyereknek segítettem megtalálni az anyukáját… Sokkoló volt, nem írom le teljesen, de a lényeg, hogy ami a legjobban megrázott az az volt, hogy az elkeveredett kicsikkel a felnőttek mit sem törődtek, közömbösen mentek tovább a dolgukra… Biztos én nem vagyok jól összerakva, de ha meghallok egy olyan hangot, hogy anya hol vagy, arra ösztönösen felkapom a fejemet (akkor egyedül voltam egyébként), és megszakad a szívem látva a gyerekek ijedségét. Mindkét anyuka hamar, percek alatt meglett, bár a második kicsit lassabban, jó 5 perc is eltelt, ami nekem is igencsak hosszúnak tűnt úgy, hogy a kedélyesség látszatát fenntartva, nyugtattam a kisfiút… Azért a második eset után, még gyorsabbra fogtam az egyébként is rövid vásárlásomat, mert nagyon úgy tűnt, hogy aznapra az én sorsfeladatom az, hogy megtaláljam a szüleit az elkeveredett gyerekeknek 🙂 , és még egy esetet már nagyon nehezen viseltem volna el, lelkileg…

Aztán persze csináltuk folyamatosan az adventi naptárt is, aminek közel a feléről még nem is írtam, csak a fotók gyűltek a gépen 🙂 , és írok majd a karácsonyunkról is, bár még mindig nincs vége, mert ma az unokatesós változatra megyünk 🙂 , szóval jövök még, ez a mostani bejegyzés csak amolyan életjel volt 🙂 !