Visszatértünk…

…a hétköznapokhoz, a ma reggel után végérvényesen, azt hiszem… Ugyanis nem jutottunk el Tomával az oviig, mert elromlott az autóm, jólesően a -7 fokos hidegben az út szélére kellett állnom vele, ugyanis túlmelegedést írt ki és az egekben volt a hőérzékelője… Nagy nehezen hazajöttünk, de többször meg kellett állnunk. Legkisebbünk persze nem bánta, hogy lóghat egy napot 🙂 , sőt, meglebegtette, hogy ő onnan akár haza is sétál, ami normál viszonyok közt meg is történhetett volna, mert a kompig jutottunk csak el, de most inkább nem éltünk ezzel a lehetőséggel 🙂 … Lehet, hogy tényleg igaza van a Családfőnek és megérett a kocsicsere az enyémre, mert sajnos mostanában elég gyakori, hogy valami elromlik rajta… Most jut eszembe, hogy tavaly is ilyenkor január elején romlott el az autóm, úgy tűnik ez kezd amolyan újévi rituálé lenni nálunk, sajnos.

Egyébként meg Tomának kemény 1 napot sikerült oviba járnia a héten, ugyanis eleve szerdán ment volna először, de mivel aznap még mindig mormota módjára aludt, megkönyörültem rajta és itthon maradhatott aznap (egyébként is az a véleményem, hogy a téli szünetet megadhatták volna egész hétre, mint ahogy más országokban, de minimum pár nap még kijárt volna, főleg a sulisoknak). Aztán tegnap csak elindultunk, nem is volt zökkenőmentes a visszatérés, nagyjából heroikus sorscsapásnak fogta fel a Drágám az ovikezdést, még meg is könnyezte (aztán majdnem én is, de nem mutattam), szóval nem volt jó na, mellesleg ez az ovis év egyébként sem olyan, mint tavaly, sajnos rosszabb valahogy, nem is örülök neki…

Máténak már kedden visszaálltak a hétköznapok, onnantól egyébként nagyjából nekünk is, de neki azért testközelből. Csodák csodájára nem a beígért kémia dolgozattal kezdték az újévet és töriből is csak jövő kedden írnak, aminek persze nagyon örültünk, de, hogy nekem ne legyen semmi sem jó 🙂 , kérdezem én, miért nem lehetett ezt már szünet előtt jelezni? Így ugyanis kis lelkiismeretfurdalással csináltuk végig a szünet második felét, hogy alig tanult valamit, hétfőn pedig rendesen belehúzva ezekre készült, szóval az már olyan semmilyen nap volt, pedig még csak másodikát írtunk, ugyebár… Ma már az elmaradt kémiát írják, meg egy röpit matekból, hétfőtől meg inkább bele sem gondolok, hogy mi lesz, mert két, de inkább három héten át minden nap dögivel lesznek dolgozatok, közben egy matek vizsga, körülbelül az a helyzet hogy a félévi zárás előtt olyan tantárgyakból is írnak, amiből már azt gondoltuk, hogy nem, én mondom, hogy ez nem normális helyzet… Mindig olyan, mintha szidnám az iskolát, pedig nem erről van szó, mert ezt a sulit mi egyébként nagyon szeretjük, de ez az egész gondolom túlnő rajtuk vagy nem tudom, szóval nem az iskolával és a tanárokkal van bajom, mert szeretjük őket, állítom, hogy a legemberibb hely a környezetünkben, csak ezek az elvárások, terheltségek nagyon nagyok szerintem ennyi idős gyerekeknek…

A Családfő is csúcsjáraton van már kedd óta, még hétvégére is tele lesz munkával, szóval semmi kétség, hogy visszatértek hozzánk a hétköznapok. Szombatra vagy vasárnapra azért beterveztem ezt-azt, szigorúan beltéri programokat tekintettel a sarkvidéki hidegre, de a kocsihelyzet miatt gyanítom, hogy ezek elszállnak. Mondjuk van dolgunk egyébként is bőven, elsődlegesen itt van mindig a tanulás ugye, aztán le kéne szedni a karácsonyfát is, hogy a többiről ne is beszéljek.

Apropó, karácsonyfa. Toma hihetetlen rajongója, mondjuk ez mindig is így volt. Emlékszem, 2,5 éves lehetett, amikor zokogásban tört ki, amikor leszedtük a fát és kivittük a kertbe, pedig előtte már napokkal mondogattuk neki, hogy mi várható… Azóta is minden évben szomorú nap, amikor leszedjük a díszeket, visszaolvasva magunkat, emlékszem, hogy tavaly még 20-a környékén is állt a karácsonyfánk, főleg őkelme miatt 🙂 . Most azért ezt nehezen tudnám elképzelni, valahogy nekem is vége van az ünnepeknek, már a lelkemben is, de Toma most is nagyon tartja magát, szomorúan számolja a napokat, hogy meddig marad még a fa nálunk… Ja, és alkudozik, hogy ha már mindenképpen leszedjük, akkor tartsuk kint a kertben, mert ha elviszik a kukások, akkor meghal, mármint a fa… Édesen szép lelke van, Apa már hajlik rá, hogy az ezüstfenyőnket a kertben feldíszíti fényfüzérrel, a csalódást enyhítendő. Én meg már látom, hogy úgy leszünk akkor majd ezzel, mint amit futás közben szoktam nézegetni ilyenkor télen jobb híján: ugyanis van pár ház a környéken, ahol még húsvét előtt a kocogásaim alkalmával érdeklődve figyeltem, hogy meddig maradnak karácsonyi díszben a kerti fenyők 🙂 …

Egyébként meg a lelassult, tervezgetős, januárom idén szerintem nem lesz meg, ugyanis már annyi mindenfélét terveztem be erre a hónapra, hogy eseménytelennek egyáltalán nem mondanám és nagy valószínűséggel úgy elszalad majd, mintha itt sem lett volna 🙂 . Gyanítom, hogy a jövő heti kezdésünk sem lesz kényelmes, tekintettel arra, hogy nem lesz kocsim, így a betervezett dolgaim is tolódnak minden bizonnyal… Na szóval, mindig van valami…