Minimál havazás

Végre, tegnap legalább láttunk egy kis havat, meg persze nem csak nézegettük, hanem jó sokáig hancúroztunk is benne, már amennyire abban a mennyiségben lehetett 🙂 … (azt meg inkább hagyjuk, hogy most hogy néz ki minden itt nálunk, na meg mennyire csúszik…)

Kérdés nem fért hozzá, hogy délelőtt kint kell lennünk, és mindenféle hógolyózás, szánkózás volt betervezve, bár azért próbáltam csitítani Legkisebbünket, hogy ez most nem olyan lesz azért, mint a nagy hóban… Tényleg nem olyan volt, de azért jól szórakoztunk, gyúrtuk a hógolyókat és jól meg is dobáltuk egymást (Tomának most valahogy ez a kedvence a havas elfoglaltságokból),

kihúztam őkelmét szánkóval az út szélén általában, de néha szörnyű hangja volt a műveletnek 🙂 és szép földes csíkot hagytunk magunk után…

Aztán egy picit rámerészkedtünk a Duna jegére, de szigorúan csak egy lépésnyire a parttól, ahol tudom, hogy még sekély a víz. Nálunk ez mindig dilemma, bár szerencsére sokszor nem fagy be a víz, utoljára Máté lehetett ennyi idős mint most Toma, amikor ennyire befagyott. De. Akkor sem és most sem merünk kimerészkedni a jégre, pedig volt akkor is és most is van, aki korcsolyázik rajta, minden nap többször látjuk, hogy ismerős gyerekek csapatostul, néha a szüleikkel a Duna közepén (!) járkálnak, úgy mennek mondjuk hazafelé…

Eddig még egyszer sem volt baj ebből, úgyhogy lehet, hogy mi vagyunk a túl óvatosak nem tudom, de én nem merem kockáztatni a legnagyobb kincseinket, egy ilyen miatt. Lehet, hogy az is benne van, hogy nagyon régen, Gergő unokatesóm alatt még 16-17 éves korában beszakadt a Kis-Duna jege, ugyanígy be volt fagyva, ő a barátaival kint csúszkált és egyszer csak placcs… Nem lett semmi baja, köszönhető nyilván a lélekjelenlétének, hogy nem esett pánikba és nyilván a szerencséjének is, mert a többiek nem tudtak neki segíteni, ahogy próbált kijönni mindig töredezett körülötte minden, valahogy ráhúzta magát a jégre és ahogy a nagyobb testfelülete volt a felszínen, sikerült kikúsznia onnan. Mindezt csak tőle tudom, nem voltam ott, de az biztos, hogy az élő víz csalóka és ki tudja hol van elvékonyodva a jégréteg, szóval ez nekem kiszámíthatatlannak tűnik…

Na, de mivel Toma nap mint nap látja, hogy hogyan közlekednek mások a Dunán 🙂 (és Máté is, szegény nem győzi hallgatni, hogy rá ne menjen a jégre, ha jön hazafelé 🙂 és bár teljesen megbízom benne, mert elfogadta az érveimet és úgy látom kellően visszariadt ettől a dologtól, azért csak nem bírok magammal 🙂 ), így aztán adtam egy kis engedményt a szélén, amit Toma rajzolgatásra használt 🙂 :

A környék egyik kutyája, akit szintén nagyon kedvelünk, viszont nem zavartatta magát, azon kívül, hogy hempergőzött ebben a minimál hóban,

egyből átnyargalt a Dunán a túloldalra,

sokkal később egy messzebb stégnél jött ki a szemünk láttára 🙂 , hát így közlekedik erre mindenki felénk (minket kivéve 🙂 ).

Amikor a hógolyózást meguntuk, volt sok hóban rajzolás,

Toma most számokat próbál írogatni, nagyon aranyos és ügyes, ez most nagyon lázban tartja. Aztán az egyik kis emelkedőnél szánkóztunk, már amennyire tudtunk. Hol ketten, hol Toma egyedül és olyan is volt, hogy átvágott és engem akart lecsúsztatni, aztán közben megfogta a szánkó hátulját és hason csúszott velem és utánam 🙂 . Ugyanezt előadta hazafelé, amikor én húztam a szánkót, ő meg úgy volt, hogy tolja, de hátranézve azt láttam, hogy kapaszkodva hason csúszik 🙂 , az overállja szép lett, mert ugye az egy centi hó alatt csak a föld volt 🙂 … A hóangyalt sem hagyhatta ki a Drágám 🙂 ,

 itt meg már ugrabugrálva, csúszkálva tolta a szánkót egészen az utcasarkunkig 🙂 :

Amit lehetett kiélveztünk ebből a kicsi, mini hóból, de azért nem bánnám, ha esne még legalább egy jó szánkózásra való adag…