Ez a hét valahogy nem az enyém, de sajnos nem csak a hét nem az igazi, most valahogy iskola-ovi terén is el vagyok egy picit keseredve és amiről most írok, már hónapok óta nyomaszt valahogy…
A suliban ugyanis annak ellenére, hogy nagyon jó visszajelzések érik Mátét, például itt a szuper matek vizsga, de decemberben a magyar vizsga is nagyon jól sikerült, meg kémiából szín ötös lesz és még sorolhatná, mert rengeteg jó jegyet hoz haza, viszont ennek ellenére nagyjából egy jegyet rontott mindenből és amiből négyes volt év végén, ilyen a biológia, földrajz, abból meg hármas lesz most félévkor… (Ez egyébként külön megérne egy misét, mert én még ilyennel nem nagyon találkoztam 🙂 , van ugye aki inkább a reál, meg van aki a humán tantárgyakat kedveli, de olyan, hogy a természettudományok ellen legyen valaki beoltva, olyat még nem nagyon láttam 🙂 , na most Máté kezd ez a kategória lenni 🙂 )
Amit persze eddig is hangoztattam, azt most is úgy gondolom, hogy tényleg nem a jegyek számítanak, mert ahogy Dius is írta nemrég ugyanazt gondolom, hogy ez egy eléggé beteg oktatási rendszer, tele fölösleges dolgokkal, amiket a gyerekeinknek meg kell tanulni és látszik a szenvedés is rajtuk. De! Ugye ebben kell érvényesülni, ebben kell továbbtanulni és még sok-sok éven át létezni. Nekünk meg a középiskola miatt igencsak fontos lesz most már a hetedik év végi bizonyítvány, most viszont félévkor Máté magát igencsak alulmúlta a jegyek tekintetében. Egyébként őt mindenképpen biztatom, eszembe sem jut korholni vagy ilyesmi, mert tudom, hogy a képességeivel nincs baj és tanulni is rendesen tanul. Valami viszont mégsem jó, lehet, hogy tanulási stratégiát kell váltani vagy nem tudom, bár az igazi okokat a dolgozatdömpingekben látom, de akkor is sajnos ehhez kell alkalmazkodnunk és nem tehetjük ölbe a kezünket, hogy majd lesz valami…
Mindezt úgy, hogy nem akarok nyomást rajta, nem szeretném, hogy a kelleténél jobban megszenvedje ezt, mert mert nem ez az élet és nem szeretném, hogy az edzéseket abbahagyja (decemberben és főleg januárban így sem járt, pont a sok tanulnivaló miatt), mert most éppen tanulni kell. De akkor meg nem tudom hogyan tovább, mert az a teljes őrület, hogy itt nálunk a téli szünet előtti utolsó napig minden nap általában több dolgozatot írtak, utána meg még rosszabb volt a helyzet, megfejelve még egy vizsgával is, szóval kicsit úgy érzem, hogy ez nem normális. Mint ahogy az sem, hogy az előző hétvégénk úgy telt, hogy gondolni sem mertünk bármi programra vagy lazításra, mert tudni lehetett, hogy Máténak hétfőn angol és földrajz TZ-je lesz, kedden meg matek vizsgája és nagyjából mindkét nap a tanulással telt, arról nem is beszélve, hogy a földrajzot én mindig szerettem (bár legjobban a törit imádtam), jó is voltam belőle, de ez ami most van itt tananyag szinten, az elborzaszt…
Nyilván a tanárnő is lehetne “okosabb” és nem kéne feladni, hogy Amerika földrajzának az összefoglaló, közel 60 kérdésére írásban válaszoljanak, amit egyébként együtt csináltunk meg Mátéval, már csak azért is, mert az előbb említett rengeteg készülnivaló mellett, próbáltunk gyorsabbak lenni. A kérdéseket meg inkább nem részletezem, de kiakadtam közben többször is, mert olyan mélységekbe viszi a gyerekeket a földtörténet, éghajlat, ipar, mezőgazdaság, közlekedés (!) terén, hogy többször olyan érzésem volt, mintha gimnáziumi fakultációs tantárgyat tanulnánk… Ez egyébként egy sima általános iskola ahova Máté jár, semmi tagozat vagy bármi, néha olyan érzésem volt régebben, hogy lehet, hogy mi látjuk ezt sötéten és máshol is ez a helyzet, de most már kételkedem, mert másokkal beszélve és más blogokat is olvasva ilyenekről nem hallok…
Mindeközben skizofrén helyzet, de szeretjük a sulit, a tanárokat, a gyerekeket meg mindent, de olyan, mintha minden tanár (némely kivételtől eltekintve, mert van két ilyen is), a maximumot szeretné kihozni a tananyagból meg mindenből… Szóval nem tudom, tanácstalan vagyok, többet semmiképpen nem szeretném, hogy tanuljon Máté, viszont azt sem lenne jó, ha nem mehetne oda gimnáziumba, ahová akar…
Az óvoda, az meg a másik fele mostanában az életünknek. Toma nem szeret járni, ha tehetné soha nem menne, ha össze akarom foglalni, hogy miért, azt tudnám mondani, hogy szerintem nincs ott valahogy szeretve, elfogadva, megértve, bátorítva. Sok-sok apró, meg aztán kevésbé apró dolog nem tetszik mostanában, lassan egy éve a csoportunkban, bár amiket hallok, a többihez viszonyítva nekünk egy szavunk sem lehet. Viszont én Máté idejéből teljesen máshoz voltam szokva, de nem kell olyan messzire menni, mert a múlt évünk egészen tavasz végéig nagyon is jól telt itt a csoportba, Toma jól érezte magát, igaz, hogy vegyes csopi, így akik iskolába mentek, azok már ugye nincsenek nálunk.
A nevelői gárda is átalakult ez alatt az egy év alatt, csak Julcsi néni maradt a régi nálunk (bár ő sem önmaga nekem mostanában), és tudom, hogy ez is közrejátszik abban, hogy Toma nem szeret járni. Próbáltam ezt még frissen-melegében még nyár elején megbeszélni Julcsi nénivel, de semmire sem jutottunk, mindig csak a hiányzás volt a felelős mindenért, az mindegy volt, hogy régebben is hiányzott Toma és akkor zökkenőmentesen visszaállt az ovira, azóta is többször próbáltam erről érdeklődni, beszélni, de nem éreztem azt, hogy magukba nézve is keresnék a megoldást a helyzetre. Valahogy nem látom Tománál a fejlődést, a korosztályából összesen 3 fiú van, akivel barátkozhatna, de egyik sem az ő világa (sajnos), inkább kisebbekkel haverkodik, bár ennek ellenére nem mondhatnám, hogy nincsenek cimborái, mert most is szülinapra vagyunk hivatalosak vasárnap, de ezek inkább olyan erőltetett barátságok.
Nem jó hasonlítgatni, de rossz arra gondolni, hogy Máténál ez teljesen más volt, sokan voltak (12-13-an) egy korosztályúak és két barátja is van, akikkel ott melegedett össze és most is a legjobb viszonyban vannak (az egyik ugye Beni, mert hiába voltunk mi már előttük is jóban, nekik kellett kialakítani a barátságukat). De leginkább a hangulat az, ami nem tetszik Tomának, és sajnos nekem sem és ezzel nem vagyok egyedül, a gyerekek valahogy tárgyak lettek, futószalagon jönnek-mennek, ami külön nem tetszik, hogy úgy van kezelve a gyerekem (de ezzel nincs egyedül, másnál is ez a helyzet), hogy az erősségei nincsenek figyelembe véve, csak azok vannak hangsúlyozva, amin változtatni kell…Hát ilyen környezetben én felnőtt létemre sem érezném jól magam, arról nem is szólva, hogy ég és föld a helyzet az egy évvel korábbiakhoz képest…
Aztán, hogy egy huszárvágással áttérjek egy másik nem az én hetem témára 🙂 , megint elromlott a kocsim… Alig tudok sebességet váltani, félek, hogy nem lesz olcsó mulatság a javíttatás, bár nem tudom, mert ma nézi meg a szerelő…
Hát 🙂 , ilyen “jó” kis dolgok zajlanak erre felénk…