Hétköznapi

Ilyen volt az elmúlt két napunk, bár unalmas az nem volt (mondjuk általában ez nem jellemző egyik napunkra sem 🙂 ). A csütörtök volt a mozgalmasabb, legalábbis nekem mindenképpen, mivel reggel a szerelőhöz ment a kocsim (már megint), aminek ismételten története van. Ugyanis múlt héten volt vizsgán Apuci jóvoltából és jól el is csodálkoztam, hogy minden előzetes szerelés nélkül átment rajta. A Családfő vitte, aki pár nap szabin volt itthon és ilyen még nem fordult elő tényleg, hogy ilyen olcsón megússzuk a dolgot. Hát, nem is úsztuk meg, mert ugyan átment, de ott jelezték, hogy a fék nem az igazi, valamit javítani kell rajta.

Így csütörtök volt a szerelő napja, aki tényleg jó fej volt, egy nap alatt végzett vele, még úgy is, hogy alkatrészt is akkor hozatott hozzá és 35 ezerből meg is úsztuk az egészet 🙂 . Ennyit a csont nélküli vizsgáról, csak most nem előre, hanem utólag fizettünk, végül is fő a változatosság 🙂 . Szegény Pikinél meg érik a csere, a Családfő nagyon szorgalmazza, mert az utóbbi időben tényleg elég sokat költöttünk rá, de én meg úgy megszoktam, nem tudom, de állandóan a szívemhez nőnek az autóim, nehéz őket csak úgy lecserélni…

Szóval a csütörtöknél maradva Apucival indultunk, leadtuk a kocsimat, átültem hozzá én is, az ovinál kirakott minket Tomával, ő meg ment tovább. Miután az oviban hagytam Legkisebbünket már nem volt kedvem haza menni, 4 óra múlva mehettem volna vissza, gondoltam legalább nézelődök és vásárolok egy picit. Valahogy ritkán van ilyen, de aznap reggel nem voltam a legbeszédesebb kedvemben, persze, hogy ilyenkor találkoztam olyanokkal is, akikkel már ezer éve nem 🙂 . Mondjuk nyilván társaságibb a tömegközlekedés, mint az autózás, de a buszon a szomszéd csoportból az egyik anyukával futottam össze, egy másikkal később még Máté idejéből, meg az egyik fitt nagymamával is találkoztam, aki kedden az ünnepi túrán jött a csoportokkal, a végére már el is felejtettem, hogy “nem beszélős kedvemben” vagyok 🙂 .

Szóval eljutottam vásárolni is, először a turinál kötöttem ki, mert csak az volt már nyitva 🙂 , ritkán megyek be, szerintem nem vagyok jó turizós alkat, nem tudok hosszasan keresgélni – pedig ott is szépen ki vannak akasztva a ruhadarabok a fogasra – én ennél türelmetlenebb vagyok azért. De hogy, hogy nem, ott meg összefutottam Máté Peti barátjának az anyukájával, akivel már igencsak rég nem találkoztunk, pedig az osztályból vele vagyok az egyik legjobb viszonyban. Na, most jól kibeszélgettük magunkat 🙂 , közben együtt és külön-külön is keresgéltünk, mert vele volt még valaki. Találtam is magamnak két átmeneti kabátot, el is hűltem, mert ilyen mondom ritkán van, egy fölső és Máténak két ing is a kosaramban landolt, szóval egész eredményes voltam azt hiszem, főleg magamhoz képest. Ők még válogattak bőven (mondom ehhez türelem és idő kell) amikor eljöttem, mert bizony olyan sokáig maradtam én is, hogy már csak két cipőboltra futotta utána az időmből 🙂 . Na, ott viszont alig volt választék, legalábbis nekem, nem is tudom hogy lesz új tavaszi cipőm, pedig igencsak kellene egy pluszban.

A jó nagy kabátos pakkommal elbandukoltam Tomáért (én is tudom mikor kell vásárolni 🙂 ), aki rendkívül boldog volt, hogy busszal megyünk hazafelé – én már akkor kevésbé – és útközben elcsicseregte, hogy milyen sokat voltak az udvaron, ahol jól kirohangálta és kijátszotta magát, aztán amire idáig elért a mesélésben rájött, hogy ő nagyon fáradt és mikor érünk haza 🙂 . Hát, addigra én is eléggé fáradt voltam, arról nem is szólva, hogy az alig használt cipőm feltörte a lábamat is, de gondoltam a szerelőig csak kitartunk, akihez fél úton kell leszállni a buszról. Boldogan elsétáltunk hozzá, aztán amikor meglátott minket nagyon kedvesen “újra” elmagyarázta, amit mint mondta a férjemnek is elmondott, hogy 13 órára nem a kocsi lesz kész, csak az alkatrészt hozzák meg hozzá 🙂 . Így aztán megcsodálhattuk drága jó Pikinket fönt a magasba, legalább Legkisebbünknek nagyon tetszett, el is ácsorogtunk ott egy darabig, aztán elindultunk újra a buszmegállóba és vártunk még jó negyed órát a buszra, mert az a járat éppen nem a gyorsaságról és a sűrűségéről ismert. A végállomásról már csak újabb 10 perces, de inkább negyed órás séta után haza is értünk 🙂 , többször megállva, mert Toma hol szomjas volt, hol éhes, én meg már úgy éreztem, hogy szétvágta a zacskó a kezemet, de mindezek mellett azért jól elvoltunk 🙂 .

Ehhez képest a péntek már nyugisan telt, főleg takarítottam délelőtt, meg főztem (tojáslevest mákos nudlival), meg mostam, meg elpakoltuk az Apa által megvásárolt cuccokat. A péntek az mindig jó nap alapjáraton, de ovi/suli szempontjából is a legjobb, először Tomáért megyek fél egyre, aztán egyből mehetünk Mátéért is, akinek ezen a napon van egyedül 5 órája a héten. Szóval így mindenkit összeszedve hazajövünk, ebédelünk, aztán hihetetlen sok idő van még bármire, legalábbis a többi napokhoz képest. Most mondjuk megnehezítette a gyorsaságot, hogy délutánra is maradt még takarítani való (fürdő, wc), és ha már nagyrészt mindenki itthon van, akkor ez is persze lassabban megy, most például Legkisebbünk dőlt  ki, elaludt a nappali kanapéján (kicsit izgulok is miatta, olyan fáradt és levert volt este is, ráadásul elkezdett tüsszögni, egyre jobban, bár még reménykedem) ilyen is ritkán fordul elő, így aztán kora este fejeztem be az elmaradást, mivel akkor amikor aludt nem akartam zörögni a porszívóval.

Most hétvégén már túl vagyunk egy ruha vásárláson, a fiúk szépülni mentek, aztán azt meg majd meglátjuk, hogy hogy alakul a többi 🙂 …