Azt hiszem mi nagy kisvasutasok vagyunk, vagyis egész pontosan nem mi, hanem a fiúk. Máténak is ez volt a kedvence kiskorában (most velünk sem jött 🙂 ), és Toma is nagyon szereti, mi meg a Családfővel megszerettük az egészet 🙂 , amikor ott vagyunk már olyan kellemes, ismerős érzés leng minket körül 🙂 …
Most szombaton ugyancsak megcéloztuk a Széchenyi-hegyet, onnan indultunk gyermekvasúttal és gondoltuk majd leszállunk valahol kicsit kerengeni az erdőben. Hármasban mentünk Máté nélkül, aki itthon maradt, mert neki ez már nem program. Egyébként nem is olyan egyszerű ez az elengedősdi egy kamasszal, nem jó érzés, hogy kivonja magát tőlünk, nagyon nem, de azt hiszem ő még ráadásul érettebb is a koránál, és azért azt is megértem, hogy kell egy kis szabadidő neki is, amikor például egyedül van otthon, mert azért ez ritkán adatik meg neki, be kell, hogy lássam és most kapva kapott az alkalmon 🙂 … Úgyhogy itthon maradva Benivel beszélt nagy bőszen és együtt játszottak, meg nekünk telefonált párszor és bár nem vallaná be, de tudom, hogy hiányoztunk neki egy picit 🙂 . Nekünk meg nagyon, de az is igaz, hogy a játszótéren amikor önfeledten szaladgált Legkisebbünk az egyik játéktól a másikig, azért magam előtt láttam, hogy mondjuk Legnagyobbunk mit szólna ehhez, ha éppen ott lenne 🙂 …
Vonatra várva:
A nagy vonatozásunk most egyébként 3 megállóig terjedt, mert Virágvölgyben leszálltunk és kicsit sétálgattunk ott a környéken. Aztán kiérve a kicsit zsufisabb részre az Anna-réthez lyukadtunk ki nagy meglepetésünkre, oda ahová már jó ideje készültünk, a most már nem is olyan új játszótere miatt. Természetesen módosítottuk a bóklászós terveinket, Toma pedig megtáltosodott és mindent ki akart próbálni, egyik helyről a másikra szaladt persze, mi meg utána, mert azért az a játszó nem tartozik a könnyűek közé, ugyanis néhány olyan rész is van rajta, ami csak erősebb idegzetűeknek ajánlott szerintem, Apucin éreztem egy idő után, hogy terelgette volna Legkisebbünket a biztonságos kirándulás felé 🙂 , főleg az egyik építmény miatt, amin a magasba mozgó palánkokkal kell egyensúlyozni és csak valami kötélfélébe lehet kapaszkodni. Mellesleg pont ilyesmit láttunk az ablakból, amikor a csillebérci kalandpálya mellett robogtunk el a vonattal, nagyon hasonlított a kettő egymásra, azzal a különbséggel, hogy ugye ott van védőkötél a kalandozóknak, itt meg semmi… Tomát viszont ilyen apróságok nem térítettek el semmitől, persze, hogy végigment az ott a magasban, a fénykép nem jó sajnos, mert hirtelenjében kaptam elő és kattintottam 🙂 :
Aztán volt még egy olyan, ahol le kellett csúszni egy rúdon, azt is nagyon szerette Legkisebbünk 🙂 , miután Apa segített neki egyszer-kétszer az induló helyezkedésnél (még jó, hogy velünk volt a Családfő, én fel sem értem volna rendesen az építményt 🙂 ), már egyedül csúszkált, bár Apa óvó keze néha odatévedt 🙂 , még szerencse, hogy Legkisebbünk ezt nem látta 🙂 :
Egyébként ha ezeken túllendülünk, akkor nagyon jó kis játszótér ez 🙂 …
Aztán arrébb hajtott minket az éhség, nagy örömünkre egy lángosos is nyílt a közelben, így ott lehorgonyoztunk és Toma is betermelt egy egész adagot. Meg persze az otthonmaradó Legnagyobbnak is vittünk sokféle rétest, ami a Normafánál járva elmaradhatatlan 🙂 . Onnan meg elgyalogoltunk Csillebércre és ott szálltunk fel a Gyermekvasútra, amivel visszadöcögtünk a kocsinkhoz 🙂 .
Jólesően elfáradtunk, bár ez hazaérve nem szegte a kedvét Tomának és Mátéval közösen befogott egy kör Ki nevet a végénre minket 🙂 és csak ezután jöhetett a szokásos esti rutin 🙂 .
Szívesen 🙂 , a Normafánál már mi is régen jártunk 🙂 !
Óh, tényleg, már rég’ jártunk arra! Köszönöm a tippet!