Úton hazafelé…

…már busszal jöttünk, pedig kocsival indultunk… Úgy látszik mégis túlzó volt a szerelőnknek az a megállapítása, hogy Budapesten nyugodtan mehetek az autóval holnapig, amikor is megy hozzá szerelésre Piki (mármint a kocsi 🙂 ). Pedig nem mentem messzire egész múlt héten sem, éreztem én, hogy az nem biztos, hogy jól végződne 🙂 , ezért csakis a közlekedéseink könnyítésére (mert ugye egész múlt héten mentünk), csak a hévig merészkedtem és biztosan jól tettem… Bár az is igaz, hogy a mai megérzésemet, hogy nehogy ne induljon újra a kocsi (aminek semmi előjele nem volt, csak a szokásos, pittyogás, de az sem mindig) is komolyabban kellett volna vennem, mert ahová leparkoltam – és ráadásul sikertelenül mentem ajándékot vadászni az egyik kézműves boltba szombatra, az unokatesóm szülinapi kerti bulijára – na onnan tényleg nem indultunk tovább… Pedig gondoltam, hogy még elintézek pár dolgot, mert két napig kocsi nélkül leszünk, mint tankolás, gazirtó vásárlás és ilyen apró-cseprő dolgok, de ez már nem jön össze. Apucinak szóltam, úgyhogy ott hagytuk a parkolóban, ő meg éppen a szerelővel megy érte.

Mi pedig Toma legnagyobb örömére felültünk a buszra 🙂 , minő véletlen, hogy pont a mi járatunk megállójához közel parkoltunk, szóval még csak bolyonganunk sem kellett 🙂 . Legkisebbünknek persze fülig ért a szája a váratlan öröm miatt és mondta is, hogy milyen jó buszozni 🙂 – legalább ő örülhetett 🙂 … Ma nagyon elindulni sem volt kedvem, erre is hallgathattam volna, valahogy olyan álmos voltam egész nap, pedig főztem csirkepörit és sült húst, meg tarhonyát délelőtt, meg takarítottunk, olvastunk a Verdás könyvből és ilyenek, és még sok más tennivalót is beterveztem, de mintha valami ólomsúly lett volna rajtam…

Mondjuk szombaton rengeteget takarítottam, tegnap pedig Apucinak segédkeztünk, aki elhordott mindent a teraszról, összetakarított, nagynyomású vízmosóval letakarított mindent, mi meg Tomával söprögettük utána a vizet 🙂 , aztán letakarítottuk még mindig a géppel a kinti trambulint, csúszdát, hintát, mászókát, bele is szerettem ebbe a gépbe, nagyon kéne nekem egy olyan, mert amivel én órákig szenvedek, azt úgy fél óra alatt elintézi. Egyébként az egyik szomszédtól kértük kölcsön, de nem is gondoltam volna, hogy ennyire jó ez a kis kütyü 🙂 . Délután Legkisebbünk a Családfővel felállította a medencét, én meg összeszedtem mindenféle tobozt, letört faágat a kertben, ami nem volt kevés, de ami igazán tikkasztó, az az erdei fenyőnek a tűlevelei, ami mindent beborít és sokkal rosszabb persze alatta a fű. Na ezeket kotortam össze és még a többivel nem is haladtam semmit, úgyhogy szerintem ezért lehettem olyan kókatag.

Azért van abban valami jó is, hogy két napig nincs kocsink, mondjuk persze így is el tudunk menni bárhová, de holnap jönnek a favágók hozzánk, ráadásul alpinisták, nagy szám lesz gondolom Tomának, mert függeszkedve nyírják vissza a csavart fűzünket. Iszonyat rég húzódik már a dolog, törnek le róla faágak, két napja Zsuzsi barátnőmékhez esett egy nagyobb darab, kivágni nem akarjuk, de visszavágatni muszáj, mert veszélyes kezd lenni. Viszont iszonyat sokba kerül, és legalább ez a negyedik társaság már, akikkel tárgyalunk, mert mindenki drágán dolgozott volna, volt egy aki nem, de ő meg harmadjára sem jött a megbeszélt időpontban, úgyhogy nem volt mit tenni, meg kellett tőle válnunk. Szóval holnap műsor lesz itthon, bár ha tudunk kimegyünk persze a partra is egy kicsit, de most a kényszerpihenőnk alatt kifejezetten várom és szerintem Toma is, hogy visszatérjünk a szokásos kis bandukolásainkhoz, esetleg bringázásainkhoz 🙂 . 

Úton hazafelé pedig rögtön a buszról leszállva játszótereztünk, aztán itt nálunk a Duna-parton volt kavicsba firkálás és faág dobálás, stégen bambulás, kövön láblógatás, futkározás, fára mászás, mert jobbnál jobb fákat talál mostanában magának Legkisebbünk 🙂 :