Régi vágya volt Tomának, hogy piknikezzünk:) . Hogy honnan jött neki az ötlet, azt nem tudom, de abba biztos vagyok, hogy télen, még a leghidegebb időben is piknikezni akart menni 🙂 … Majd elmúlt a tavasz is, de még mindig nem piknikeztünk, most nyáron aztán egyre sűrűbben lett emlegetve Toma részéről a dolog. Mivel kedden még egyedül voltunk napközben, gondoltam itt az idő a piknikre. Elővettem egy nagyobb vászon táskát, raktunk el dobozba kekszeket és gofrit, vittünk innivalót, csináltam magamnak a termoszpoharamba kávét, eltettük a Verdás kártyát, beraktuk a kockás plédet és mentünk is a Duna-partra.
Nem gondoltam, hogy órákig maradnánk, pedig így történt… Toma mostani kedvencére, a stéges és fára mászós helyre pakoltunk le. Egyből előkerültek a finom kekszek a dobozból, aztán ment a láblógatás, pléden heverészés, kavicsdobálás, a kajakosok-kenusok-hajósok bámulása, békák, vízisiklók és a ki-kiugró halak figyelése. Hozzánk csapódott egy hattyú is, mivel sokáig velünk volt, még nevet is kapott, Vili lett 🙂 , kijött a partra is, de aranyos volt, tisztes távolból totyorászott körülöttünk, nem úgy mint például a kompnál lévő társai, akik olyan erőszakosan jönnek felénk néha, hogy otthagyjuk őket. Őt viszont nagyon bírta Toma, kapott persze a gofriból is 🙂 . Aztán kártyáztunk nem is keveset, meg Legkisebbünk fára mászott természetesen, ha már ott ültünk mellette. Közben mivel arra járt, leült hozzánk Jutka néni beszélgetni egy picit, ő az, aki kiskorában Mátéra vigyázott, ha éppen úgy adódott, de sajnos már nem vállal ilyesmit, mert betegeskedett egy időben, pedig azt hiszem a fejem se fájna, ha nem vonult volna vissza 🙂 .
Meglepően sokáig maradtunk és nem gondoltam volna, de Toma haza sem akart jönni 🙂 . Pedig nem történtek nagy dolgok, de talán pont ez a lényeg 🙂 , biztos, hogy emlékezni fogunk arra a délelőttre, az egész olyan volt, mint egy szép nyári nap…
