Nagyon bejött Tomának, amikor a ködös bringázásunknál az aszfaltos úton tekertünk 🙂 . Ez a kis út ráadásul nem forgalmas – kivéve reggel és délután, amikor a munkába járók használják – viszont eléggé keskeny és tele van lassítókkal, de van aki ennek is örül, mert jól át lehet ezeken tekerni 🙂 …
Kitaláltuk az egyik, azt hiszem csütörtök délelőtt, hogy elbringázunk a ráckevei hév azon szakaszáig, ami itt megy át tőlünk nem messze egy átjárón és amit nyáron fedeztünk fel gyalogosan – bár autóval számtalanszor elmentünk már arra 🙂 . A túlparton már Dunaharaszti van, ami azért is volt vonzó, mert ugyan 5-6 km-re van csak tőlünk, de Tomával még soha nem mentünk át biciklivel egy másik helyre. Mátét is hívtuk persze – mint mindig – de neki eszébe sem jutott biciklizni, ráadásul akkor ébredezett, amikor elindultunk, így a Családfővel kettesben otthon maradtak.
Útközben, szinte hihetetlen módon az egyetlen biciklis aki szembejött velünk, egy régi családi ismerős és iskolás fia volt, az unokatesóm férjének a húga 🙂 , jól elhűltünk és örültünk egymásnak! Mindenki a másik lakhelyére igyekezett, mi ugye Dunaharasztiba készültünk áttekerni, ők meg a kalózos játszót célozták meg itt hozzánk közel 🙂 . Eligazított minket mindenféle jó tanáccsal, említett egy jó cukrászdát, meg egy szép parkot egy kis aranyos játszótérrel, amit eléggé körülményes volt szóban elmondani és hittem is meg nem is, hogy megtaláljuk, de gondoltam majd meglátjuk, végül is a lényeg maga a biciklizés 🙂 . Aztán mentünk az utunkra, mert mindkét gyerek a saját úti célját szorgalmazta 🙂 , így egy valamikori együtt biciklizés ígéretével elváltunk egymástól…
Egyébként gyönyörű napsütéses idő volt, a legszebb talán ezen a héten. Ami még fontos volt Tomának, hogy a hévet is lássuk, ez elsőre teljesült is, pont mellettünk ment el az átjárón 🙂 .
Az is hihetetlen, hogy elsőre mindent megtaláltunk Dunaharasztin, mondjuk ez kevésbé az én ügyességemnek köszönhető, inkább annak, hogy minden adta magát, na meg egy kis szerencse is kellett a dologhoz 🙂 . A cukrászdába jót sütiztünk, vettünk pogácsát is az itthon maradottaknak. Aztán visszafelé megálltunk a Duna egy holtágánál (hihetetlen, hogy itt a környezetünkben is mindig találni valami szépséget, erről nem is tudtunk semmit…)
és ha már ott voltunk beljebb is tekertünk, ahol megtaláltuk azt az ősfás parkot, amit az ismerősünk emlegetett. Tényleg nagyon szép, ráadásul még Legkisebbünk bónuszaként a hévre is rálátni onnan 🙂 !
De ami a hab volt a tortán, van ott egy tényleg pici játszótér és egy függeszkedős rész, amin mint egy kismajom lehet csak átkelni 🙂 . Eddig ezt még Toma soha nem csinálta végig, elrugaszkodott, függött rajta, de nem érzett rá, hogy is kell ott átmenni csimpaszkodva. Ott viszont egyből ráállt mindene a dologra és a legnagyobb örömére sikerült neki 🙂 ! Tényleg nagyon ügyes volt és nagyon boldog, meg persze én is 🙂 , az ő kérése volt most kivételesen, hogy dokumentáljuk az utókornak, és persze elsősorban Apának és Máténak az attrakciót 🙂 :
Innen már csak hazatekertünk,
de annyira jól sikerült kis kiruccanás volt ez, hogy azóta is azt kérdezgeti Toma, mikor bringázunk arra újra 🙂 …
