Ilyen-olyan

Amire elszállítom Tomát a suliba, kicsit lefáradok… Minden nap nehezen, van, hogy sírva megy. Könnyű lenne, ha azt látnám, hogy nem jó neki a suli, az osztálytársak, a tanítónénik, de nem így van, sőt, van egy olyan érzésem, hogy Toma minden iskolába így indulna el 🙂 , megkockáztatom, ez az iskola talán a legjobb neki… Itt ugyanis törődnek vele, szeretik, Erika, az ofője, amikor valamelyik reggel megint látta a könnyes szemeket, mondta, hogy neki már úgyis nagy a fia, lehet örökbe fogadja Tomát, persze mondtam, hogy abban nem reménykedhet, mert nem adjuk 🙂 … Persze nyilván megvan az előzménye is, hiszen 3 hetes kora óta ismerik, ölelgették, szeretgették kettőtől hét éves koráig, amikor csak meglátták, és mégis ez van…

Mondjuk nagyon ellentmondó az egész helyzet, mert még csak nem is azt látom, hogy visszahúzódó lenne Toma, hanem büszkén sorolja, hogy már 8 barátja van, tegnap kint versenyeztek az udvaron a másodikosokkal és a nagyját lehagyta futásban, amitől hihetetlen sztár lett 🙂 , és minden másodikos vele akart futni, az osztálytársai meg szurkoltak neki 🙂 , Vajkkal vihorásznak és rázzák a poopójukat állítólag sorakozónál, amikor persze nem lenne szabad, eddig nem buktak le 🙂 , van sok sikerélménye, hibátlan feladatai, dicsérő kártyái, valamelyik nap ő segített Vajknak, mert nem birkózott meg a cipzárjával, hát szóval nem lehet rá azt mondani, hogy olyan rosszul érzi bent magát, és persze amikor érte megyek mindig elújságolja, hogy elszaladt az idő és elmesél mindent, nevetve mondja, hogy jól érezte magát, és ez egészen másnap reggelig így van, amíg el nem indulunk az iskolába…

A délutánok meg elszaladnak rettentő gyorsan, mondjuk múlt héten még nem is csodálkoztam, hiszen negyed 5 körül érünk haza, egy hete még a ragyogó napsütésben minden délután bringáztunk, volt olyan is, hogy suli után Vajkékkal egyből a Kalózos játszótérre mentünk, szóval nem csodálkozhattam, hogy rohan az idő, de most valahogy meglepő, mert két napig azért nem kint tobzódtunk, tegnap például mondtam Tomának, hogy ne menjünk ki, mert én igenis fázom 🙂 , mondjuk a suliba szerencsére sokat kint vannak, de a lényeg, hogy így is hirtelen este lett. Egyébként meg rosszul is esik ez az egész az időjárástól, meg kell, hogy mondjam, nagyon nem szép ez a novemberi idő, amikor hétvégén még nyár volt…

Nagyon nem különórázunk, és azt sem tudom, hogy fogunk-e vagy ha igen akkor hogyan és mikor. Az első pár hétben nem nagyon merült fel a dolog, de múlt héten mondogatta Toma, hogy menne már focira és tényleg nem láttam, hogy lefáradt volna túlzottan a suliban, bár lehet ez még változni fog. Igen ám, de nagy meglepetésünkre, múlt héten jött az üzenet, hogy a fociedzőt, akit kedvelt Toma, elküldték az egyesülettől, nem tudjuk miért, mert tényleg lelkes volt, szerette is a gyerekeket, ők is az edzőt, viszonylag sikeresek is voltak, de valószínű ezt már nem is tudjuk meg mi történt, a lényeg, így viszont nem sok kedve van Legkisebbünknek menni, amit meg is értek. Ide egyébként az ovi miatt jártunk, mert az óvodákban ez az egyesület tartja az edzéseket, ráadásul Tomát külön kérésre vittük, mert az edzőnője szerint ügyes volt a foglalkozásokon, szóval így keveredtünk oda. Elképzelhető, hogy egyesületet váltunk és a Csepelbe megy Toma is, ahová régen Máté is járt, ráadásul azért az elismertebb hely, ismerősünk is van ott, hát majd meglátjuk, de egyelőre még nem tettem semmit az ügy érdekében… Ugyanis azért a foci sok idő hét közben, meg hétvégén is. Aztán lenne még ugye a futás, bent Apáéknál, de most a péntekjeink a pszichológus miatt eléggé le vannak foglalva, meg ott van még az úszás, amit meg sem érdeklődtem, mert tudom, hogy péntekenként délután van a heti egy alkalom, úgy látszik mindenhol a péntek kellene…

Kezdem elhinni, hogy rossz az arcmemóriám, ugyanis mostanában tökre hülyén érzem magam, már majdnem eltelt egy hónap, de nem ismerem meg – néhány kivételtől eltekintve  – Toma osztálytársának szüleit 🙂 … Rám köszönnek az iskola előtt, kedvesen érdeklődnek pár szót, meg a boltnál, akikről csak gondolom, hogy osztálytársak lehetünk, mert fel nem foghatom miért köszönnek már nevetve messziről 🙂 . Azt hiszem egy szavam sem lehet, mert még lelkesek is, mostanában én vagyok a legmotiválatlanabb, folyamatosan kérdezik tőlem délutánonként, hogy szervezünk-e közös kirándulást és mikor és hová, én meg csak pislogok párat, hogy persze és gyorsan elsütöm a védekező taktikámat, ami igaz is egyébként, hogy amíg nem kapom meg az email címeket mindenkitől, nem nagyon tudom megszervezni 🙂 . De hát majd csak összekapom magam és szervezek már valami 🙂 …

Viszont itthon meg lelkes vagyok nagyon, végre felforgattam olyan helyeket is, amikhez jó régóta nem nyúltam. A kertben végre le van nyírva a fű, de még bőven van ott is teendő, tegnap meg kipakoltam Toma kinőtt ruháit és még évekkel ezelőttieket is elraktam, eltettem a kánikula rucókat, meg nagytakarítok és hasonlók, hát szóval ezek vannak, ma a saját ruháimmal folytatom a sort, bár gyanítom, hogy a gardróbbal nem végzek ilyen gyorsan 🙂 …