Az egyik legjobb dolog májusban, hogy újrakezdtem a futást. Jó másfél hete nem nagyon megyek, ugyanis szerintem az, hogy minden nap futottam, kicsit megviselte a térdemet és nagyon fura lett, nem fájt, csak érzésre olyan volt mintha bedagadt volna, külsőleg viszont nem látszódott semmi… Most már el is múlt egyébként, addig az itthoni mágneses szobabiciklin tekertem, amit a Családfő vett még januárban, amikor felugrott a vérnyomása és szerencsére azóta sem fordult ilyesmi elő, viszont nagy nyereség az egészben, hogy tulajdonképpen mindenki teker rajta azóta is, főleg Máté használja a karantén kezdete óta rendszeresen 🙂 . Na, de a lényeg, hogy ma reggel mindenképpen ki akartam menni futni, erre 7 körül valami eszelős zuhé kerekedett, úgyhogy bent ragadtam. De nagyon hiányzik, jó ez a benti tekerés – és tök megnyugtató, hogy ha valamiért nagyon rossz az idő, akkor is van alternatíva – de százszor jobb a kinti futás. Most viszonylag új útvonalon járok, bár csak futás szempontjából új, mert azért eléggé sűrűn járunk az ártéri kiserdő felé. Először a kiserdő mellett megyek el, aztán az erdős-ligetes részen egy elég jó úton futok, majd a végén az ártéri részen lefutok a kiserdő végéig, ami a Duna egy kisebb ágába torkollik, onnan vissza futok ugyanazon az úton. Csodaszép az egész 🙂 …
Két kedvenc helyem az ártéri kiserdőben, az első ez a fa, a második pedig mintha valami indián sátor alapja lenne, látszik, hogy régebben gyerekek játszottak benne 🙂 , ezt rendszeresen megnézzük a fiúkkal is, Toma persze ki is szokta próbálni 🙂 …
