Mostanában nem hozom a formám, valahogy egy állandó várakozásérzés alakult ki bennem, a nem tudom mire… Lehet, hogy ez a valami várás hat rám így, mert már kb. 2 hete rajtam van, először azt hittem, tudom mire várok, arra, hogy szigorítsanak jobban és legyenek itthon lealább a középiskolások és az a sok minden más is legyen meg, ami mellékerült. Akkor azt hittem megnyugszom, de azóta is várok valamire, ami nyilván nem jó, mert senki nem akarja a tavaszi karantént visszasírni, én sem, de rájöttem, hogy valami olyasmire várok… Már, ha eddig tudott valaki is követni 🙂 … Körülbelül olyan ez, amikor Máténak vakbele volt, és csak én tudtam szinte az első perctől – ma sem tudom, hogyan és miért – hogy az van neki. Akkor éreztem valami hasonlót, hogy minden porcikámmal vártam, hogy megműtsék, sőt, az orvosokat is amikor tudtam győzködtem, hogy vigyék már be a műtőbe (folyamatosan attól féltem, hogy perforálni fog, és csak én tudom, hogy ez bekövetkezhet, mert akkor még nem voltak biztosak a diagnózisban), és ezzel egy időben rettegtem az egésztől és szívem szerint fogtam volna Mátét és a világ végére is elszaladtam volna vele, csak, hogy megszabaduljunk attól az egésztől…
Máté vakbelével ellentétben, biztos nem csak én tudom, hogy mekkora a baj most, és igen, tudom az összes blablát a gazdaságról és minden másról, de akkor is, valahogy legbelül érzem, hogy meg kéne most állni, mert nagy lesz a veszteség! Mert akkor is az élet a legfontosabb! Ha csak egyet sikerülne ezzel megmenteni, akkor csak azért az egyért! De nyilván nem egy és nem két életmentésről van most szó, azért is vagyok lefagyva. Azt mindig tudtam magamról, hogy empatikus vagyok, de azt nem sejtettem mostanáig, hogy akár a lelkemre is rátelepszik, hogy ennyien meghalnak egy nap alatt… Néha azt érzem, nem tudom, hogy lehet így karácsonyt várni, tervezni, hogy ennyien vannak életveszélyben, megszenvednek minden nap a gyógyulásért. És csak ezután szokott az jönni – nyilván ezek pillanatok – hogy remélem, mi megússzuk, már ha meg lehet ép lélekkel úszni ilyesmit (az egészségügyi részen kívül) egyáltalán össznépileg.
Tavasszal nem így éreztem, pedig az sokkolóbb volt, de akkor sem volt ilyen letaglózó, nyomasztó. Mondjuk nem lehet azzal összehasonlítani a mostani helyzetet, tulajdonképpen egy közös van bennük, a koronavírus, minden más megváltozott. Persze nem úgy kell ezt elképzelni, hogy itthon ülök és ezen sopánkodom, mert nem, minden megy tovább a maga útján, sőt, próbálok kedélyileg is ugyanolyan lenni, mint máskor. Mesélni akartam pár utunkról is most novemberben, amikről nem is írtam még, Máté itthon tanulásáról, Toma visszatéréséről a suli világába, de mégis ezt sikerült csak leírnom. Ez buggyant ki…