Mostanában nem hozom a formám, valahogy egy állandó várakozásérzés alakult ki bennem, a nem tudom mire… Lehet, hogy ez a valami várás hat rám így, mert már kb. 2 hete rajtam van, először azt hittem, tudom mire várok, arra, hogy szigorítsanak jobban és legyenek itthon lealább a középiskolások és az a sok minden más is legyen meg, ami mellékerült. Akkor azt hittem megnyugszom, de azóta is várok valamire, ami nyilván nem jó, mert senki nem akarja a tavaszi karantént visszasírni, én sem, de rájöttem, hogy valami olyasmire várok… Már, ha eddig tudott valaki is követni 🙂 … Körülbelül olyan ez, amikor Máténak vakbele volt, és csak én tudtam szinte az első perctől – ma sem tudom, hogyan és miért – hogy az van neki. Akkor éreztem valami hasonlót, hogy minden porcikámmal vártam, hogy megműtsék, sőt, az orvosokat is amikor tudtam győzködtem, hogy vigyék már be a műtőbe (folyamatosan attól féltem, hogy perforálni fog, és csak én tudom, hogy ez bekövetkezhet, mert akkor még nem voltak biztosak a diagnózisban), és ezzel egy időben rettegtem az egésztől és szívem szerint fogtam volna Mátét és a világ végére is elszaladtam volna vele, csak, hogy megszabaduljunk attól az egésztől…
Máté vakbelével ellentétben, biztos nem csak én tudom, hogy mekkora a baj most, és igen, tudom az összes blablát a gazdaságról és minden másról, de akkor is, valahogy legbelül érzem, hogy meg kéne most állni, mert nagy lesz a veszteség! Mert akkor is az élet a legfontosabb! Ha csak egyet sikerülne ezzel megmenteni, akkor csak azért az egyért! De nyilván nem egy és nem két életmentésről van most szó, azért is vagyok lefagyva. Azt mindig tudtam magamról, hogy empatikus vagyok, de azt nem sejtettem mostanáig, hogy akár a lelkemre is rátelepszik, hogy ennyien meghalnak egy nap alatt… Néha azt érzem, nem tudom, hogy lehet így karácsonyt várni, tervezni, hogy ennyien vannak életveszélyben, megszenvednek minden nap a gyógyulásért. És csak ezután szokott az jönni – nyilván ezek pillanatok – hogy remélem, mi megússzuk, már ha meg lehet ép lélekkel úszni ilyesmit (az egészségügyi részen kívül) egyáltalán össznépileg.
Tavasszal nem így éreztem, pedig az sokkolóbb volt, de akkor sem volt ilyen letaglózó, nyomasztó. Mondjuk nem lehet azzal összehasonlítani a mostani helyzetet, tulajdonképpen egy közös van bennük, a koronavírus, minden más megváltozott. Persze nem úgy kell ezt elképzelni, hogy itthon ülök és ezen sopánkodom, mert nem, minden megy tovább a maga útján, sőt, próbálok kedélyileg is ugyanolyan lenni, mint máskor. Mesélni akartam pár utunkról is most novemberben, amikről nem is írtam még, Máté itthon tanulásáról, Toma visszatéréséről a suli világába, de mégis ezt sikerült csak leírnom. Ez buggyant ki…
Nagyon sokszor eszembe vagytok, tulajdonképpen mindig, amikor olvasom a napi híreket, hogy mi van éppen felétek (és ez elég gyakran előfordul 🙂 )… Így vagyunk mi is, ahogy ti is, mi is várunk, kivárunk és reméljük, hogy ennyivel túl leszünk rajta… És te fejezted be a gondolatmenetemet, mert azt valahogy leírtad, ami rám is igaz, hogy mintha bezárult volna valami és értem, amit írsz, hogy nem reményvesztetten, hanem amolyan várakozó állásponton vagy nem is tudom min 🙂 … És én sem nagyon tudok írni, néha valahogy felélesztem magamban, de aztán megint nem megy…
De jó, hoyg ezt elolvastam most – nagyon jól leirtad azt, amiben én(vagyis mi) vagyok(vagyunk), bár nekem igy télen azért nincs annyira ‘mehetnékem’, mint tavasszal, amikor nem szabadott menni (most meg nem lehet, mert 2kor vége a sulinak – 5 kor sötét van. A legnagyobb bajom nekem is az, hogy nem látom a végét – nem adtam fel a reményt, csak valami bezárult bennem, nem nagyon tudok irni – elvagyunk, de ennyi. Kivárunk. Lássuk mi lesz. Ölellek.
Ááááá, nem tudtál lehúzni, már úgyis lent voltam 🙂 …
Egyébként pont az járt nekem is a fejemben, hogy tavasszal annyiszor gondoltam arra, sőt, hálás voltam, hogy a karanténos és veszélyes időszak tavaszra esett, mert akkor sokat kint lehet ugye lenni, bringázni, nálunk pecázni, szóval sokkal jobb minden, mint ősszel-télen! Erre most, itt vagyunk egy még nagyobb járvánnyal télvíz idején 🙂 …
Szerintem is tavasz lesz, amikor jobb lesz… Hát, nem túl biztató, az biztos 🙂 …
Igen, tök jól összefoglaltad Bea, hogy ez a bizonytalanság a legnehezebb mostanság… És ugyanígy van nálunk is, Toma is szeretné az online tanulást (Máté ugye már így van, bár ő pont nem repes tőle 🙂 ), viszont minden nap, sőt hétvégén is érződik, hogy mennyire szeret bandázni, szóval ez a része biztosan nagyon hiányozna neki!
Amikor tavasszal hirtelen jött a döntés az iskolák átállásáról, sokk volt, ugyanakkor meg – én azt láttam – mindenki megkönnyebbült, beállt a sorba, mi is a cégnél egy nap alatt hazacuccoltunk (legalábbis a környezetünkben azok, akik megtehették és olyan volt a munkájuk). Az elején még keresgéltük a helyünket, aztán beállt a rend… és pár nap, hét után kezdtek felmerülni a kérdések, félmondatok beszélgetések közben, hogy “ki tudja, meddig tart ez…”, jöttek a viccek, karantén-dolgok (videók, mémek stb.) – ki-ki hogy dolgozta fel.
Most meg ugye félig-meddig állt elő ez az állapot (úgy, hogy pl. sok cégnél alapból maradt a home office, van, aki tavasz óta jórészt otthonról dolgozik) és olyan másfajta várakozás ül az embereken, mert a tetőzés még messze, végképp megfoghatatlan, felmérhetetlen, meddig fog ez tartani. És hát ne felejtsük el, most valahogy kézzel foghatóbb maga a járvány is, már mindenkinek van több ismerőse, aki elkapta (vagy ő maga). Olyan fenyegető ez az egész és ez szerintem mindenkire nyomasztóan hat.
Ja, és ne felejtsük el, most nem a télből jövünk ki, hanem befelé megyünk – ez sem segít ám, méginkább bezárkózunk.
Na, jól lehúztam még magam is, nem csak téged. 🙂
Én meg pont nem várok semmit (sajnos) és ez a fura, talán mert hétről hétre élünk. Én örülnék, ha decemberben már nem mennének suliba, online-ra váltanának már ebben a félévben végig, én meg home officera.
Olyan rettenetesen messze van még a tetőzés és ha tetőz is még mire lecsillapodik….ki is tavaszodik… 🙁 🙁
Szerintem én értem, mire gondolsz, mert valami ilyesmi van bennem is.
Én nem követem napra pontosan, hogy mennyi az
új eset és a halálozás, mert nem hiszek a statisztikák igazságában, de irányvonalnak persze jó, és látszik, hogy nem jó irányba haladunk. Minden napnak úgy indulunk neki, hogy lehet ez lesz az utolsó, amikor még iskolába mennek, vagy amikor vásárolni mehetünk, stb… és ez a bizonytalanság nagyon stresszelő tud lenni.
De én a gyerekeken is látom, hogy nem viselik annyira jól ezt. Ők szeretnék a digitális oktatást, mert az menő, de közben bandázni is szeretnének, meg edzésre járni, meg pályára menni hétvégén.
Nem igazán látom én sem a végét…