Nem megy…

Máshol is olvastam és most már leírom én is, hogy nem tudok túllépni a hétvégi busztragédián… Nem akartam már semmit sem írni erről, mert egyrészt egy részem úgy gondolta, hogy ez nem helyénvaló, valahogy nem itt kéne erről bármit is mondani… De két dolog nem hagy nyugodni, mert naponta több százszor eszembe jut. Egyrészt az, hogy azok a gyerekek akkor és ott teljesen egyedül voltak, nem volt ott apa, anya, csak az a rettenet… Aztán a szülők, akik nyilván várták haza a gyereküket, készültek, hogy másnap reggel vagy délelőtt otthon lesznek, gondolom a kedvenceiket szerették volna készíteni, de már nem jön senki, nem tudják őket többször átölelni, és csak az üres szobák, ágyak, ruhák maradtak utánuk és a borzalmas üresség… Az biztos, hogy eddig is úgy éltem a mindennapjainkat, hogy igyekeztem figyelni is arra, hogy tudjam milyen szerencsés vagyok, hogy vannak és jól vannak a gyerekeim. De most biztos, hogy ennél is többször figyelek majd rá, eszünkbe kell jutnia ennek minden nap és ha történnek a hétköznapi kisebb-nagyobb nehézségek, akkor meg főleg ne felejtsük el! Az együtt töltött mindennapi pillanatok és azok megélése mindennél fontosabb, ez a lényeg…

Ismeretlenül is eszembe jutnak a gyerekek és a szülők, azóta is minden nap többször és sejtem, hogy ez még hosszú ideig így lesz. Annak ellenére, hogy egyébként nem gondoltam volna magamról, hogy egyszer lesz, ami kívülállóként ennyire megvisel, pedig régen a munkámmal járt sok borzalom, amiről hangrezdülés nélkül kellett beszélnem és mindig sikerült, bár nem volt mindig könnyű. Szerintem többet nem írok már erről, és visszatérek a hétköznapjainkhoz, már csak azért is, hogy amiről fentebb írtam, azt gyakoroljam is…