Hiszti

Mostanában kijut belőle nekünk rendesen. Elég rapszódikusan jön Tománál, van amikor napokig semmi, van amikor meg minden napra jut egy, esetleg több is… Nem szokásom hasonlítgatni – igyekszem is elkerülni tudatosan, hiszen nincs két egyforma semmiből sem és még sorolhatnám, hogy miért – de azért nagyon furcsa ez Máté után, aki emlékeim szerint és ezzel nem vagyok egyedül, alig hisztizett… A legnehezebb, hogy már egy jó ideje ütöget minket közben, pedig soha egyetlen ujjal sem nyúltunk hozzá, még popsira csapás sem volt mindezek mellett sem, bár azt hiszem, hogy a csapkodásának más, inkább vérmérsékleti és fiziológiai okai vannak.

Amikor kitör a vulkán, akkor elkapom azt a kezét amivel ütni akar és rászólok, hogy nem, ilyet nem csinálunk, nem szabad, stb. Persze van amikor elszakad a cérna és hangos vagyok, sőt újabban annyit azért megengedek magamnak, ha már nagyon nehezen viselem, azzal a kezével amivel rám csap, arra én is ráütök, de persze nagyon kicsit, csak, hogy érezze ez egy olyan ütésféle 🙂 , na ilyenkor jön a nagyobb sírás, de ugyanúgy folytatja. Amúgy szerintem ez sem vezet sehová, mármint az, hogy visszaadom, mert ez olyan ha te így, hát én is úgy játék és ütésre ütéssel válaszolni, nem túl építő dolog… Vekerdynél olvashattam még Máté idejében, csak akkor nem volt rá szükség :), hogy ilyenkor ha botrányos hiszti van, fontos, hogy nyugodtak maradjunk és legfőképp ne legyünk dühösek a gyerekre, hiszen ez életkori sajátosság, sok-sok változással jár testileg-lelkileg, ha jól emlékszem ez volt a lényege… Egyébként nem hinném, hogy ezt mindig be lehet tartani :), de gondolom ő sem így értette…

Viszont saját magamon is meglepődök, hogy általában mennyire nem hoznak ki a sodromból ezek a háborúk, pedig eszembe sem jutnak akkor ezek a fenti sorok 🙂 . De inkább sajnálom őt ilyenkor, mert ő is szenved még magától is, látni, ahogy dúl a kis lelkében a düh és harag, amivel nem tud mit kezdeni, de ugyanakkor szeretne bújni is – legalábbis egy idő után 🙂 – vörös a szeme, van, hogy alig kap levegőt a sírástól… Nem, hogy nem haragszom, de ilyenkor legszívesebben magamhoz ölelném, persze, ha hagyná 🙂 … De lehet, hogy ez a ló másik fele már nálam… Persze egy ütősebb hiszti nagyon le tud szívni agyilag vagy lelkileg, nem is tudom, ilyenkor amikor lecseng, néha moccanni sincs kedvem…

Amúgy ma azon borult ki a bili, hogy nem hagytam az 50 fokos autóban ücsörögni. Kezdődött ott, hogy dél körül el kellett vinni a Zaput a kocsijáért a szerelőhöz, mi pedig Mátéért mentünk, aki 13 óra körül végzett. A fennmaradó szabad fél óránkat a buszoknál és a játszótéren töltöttük, majd mentünk ugye Mátéért. Amikor felvettük őt az iskola közelében, már rákezdett Toma, hogy ne menjünk haza, menjünk vissza a játszóra. Leálltunk a házunk előtt, akkor akart a meleg kocsiban maradni, majd rávettem, hogy jöjjön ki egyedül, de csak a küszöbig jutott, ahová leült és nem mozdult, szintén volt vagy 30 fok… Akkor felvettem, bevittem a kapuig, de “ögyedül” akart menni, visszaengedtem, hátha így egy picit jobb lesz, de megint nem mozdult, így felvettem és behoztam, innentől volt az amit eddig taglaltam…

Biztos az is nehéz már a második vagy többedik gyereknek, hogy mindig alkalmazkodnia kell valakihez vagy valamihez, de egy családban szerintem ehhez is hozzá kell szokni, az élet része… Egyébként meg nekem jobb most, hogy ezt kiírtam magamból, egy kicsit tisztult a kép 🙂 …